HULLÓ
A tájház hűvös homályában megállt az idő, még a láncos falióra mutatója sem mozdult. Letűnt korok használati tárgyai sorakoztak a polcokon, a kemence padkán, a sublót hímzett terítőjén. Keveset ismertek fel közülük az odalátogató diákok, csak találgattak, feltételeztek, jókat kacarásztak a bakikon. Rácsodálkoztak a Kincskereső kisködmönből ismert tárgyak egyikére másikára, de a ma már új értermezéssel használatos szleng kifejezés a köcsög mindig nagy sikert arat. Teljesen elveszett a mai szóhasználatból a szilke, a csupor, a sámfa, a fa klumpa, amit érdekes módon mindenki Hollandiával azonosít, ami azt jelenti számomra, hogy a derék hollandusok hagyományaikra épülő hatékony marketinggel meghódították az egész világot. Mi, többiek csak szerényen, szégyenlősen kullogunk utánuk, pedig lehet, hogy a mi klumpánk még szebbek, díszesebbek voltak az övéiknél.
Vizsgáljuk meg gyerekek, milyen anyagból készültek a korabeli használati eszközök – adta fel a tanító néni. Fából, agyagból, bőrből, kenderből, a párnába, dunyhába libapehely került, a mázolt földre gyékény szőnyeget terítettek, amiből szatyrot és szakajtót fontak. És vajon milyen, számotokra ismert anyagok és tárgyak hiányoznak a tájházból? – és kórusban hadarva sorolták a sokféle elektronikus eszközt, kiemelve persze a műanyagot. Az apró termetű, fürge tekintetű Ede a végén csendesen megjegyezte: a régi szobákban nem volt szemétkosár.
A műanyag megjelenésével párhuzamosan jelent meg a szobákban, konyhákban a szemétnek minősített hulladék gyűjtésére szolgáló szemétkosár, mint berendezési tárgy, mert az új anyaggal egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Korábban a szerves hulladékot kidobták a kertbe a szemétdombra, ganéra, ahol komposztálódott, de a legtöbb felesleges gönc és kacat a mindent elnyelő kemencébe került.
Megváltozott a világ, a való világból mű világ lett, melyben a kézben tartott dopamin függőséget okozó kütyük által irányított emberek futkároznak le-fel, állítólag a pénzük után.
A 2018-as Föld napjának mottója a szavazással választott Műanyagmentes világ lett.
6,9 milliárd tonna műanyag hulladék szennyezi földi környezetünket, és a táplálékláncon át lassan visszakerül tányérunkra, poharunkba szervezetünkbe.
„Ha szükség lesz rá, Szerbia megfontolja a nejlonzacskók használatának a betiltását” – közölte Goran Trivan, a szerb kormány környezetvédelmi minisztere.
Egyszer használjuk, majd azonnal eldobjuk, ahogy hazaérünk és később valahol az út menti árokban, az erdő szélén, egy faágon fennakadva, a patakokban, vagy egy szemétlerakóban landol és több száz évig károsítja környezetét. A Csendes Óceán kellős közepén kialakult egy áramlatoktól sodort plazmaszerű műanyag kontinens, mely folyton növekszik, hisz minden szenny, ami a folyókon át a tengerekben kerül, előbb-utóbb a hetedik műanyag kontinensen köt ki. A környező országok szinte mindegyikében már réges rég betiltották a vékony egyszeri használatra szánt nejlon zacskók használatát. A román államfő által a minap kihirdetett jogszabály azt a 2015-ben elfogadott törvényt szigorítja, amellyel Románia beültette a hazai jogrendbe a könnyű műanyag zacskók felhasználásának csökkentését célzó európai uniós irányelvet.
Szerbiai prespektívából jelenleg merész álmodozás egy műanyagmentes világ. Április 22-én sokfelé még mindig iskolás fiatalok tisztítják a felnőttek szemetét és tűrik a döntéshozók tétlenségét.
Svédországban ez az álom már megvalósult, mert a szemét 99 százalékát újrahasznosítják. Egy részéből alapanyagokat és termékeket, más részéből biogázt állítanak elő, több mint a feléből pedig elektromos áramot termelnek. Sőt a svédeknek már nem elég a saját szemetük, néhány éve külföldről is importálnak hulladékot. Úgy érzem, eljött a megfelelő pillanat, hogy fellendüljön a szerb gazdaság, szemetünk az van bőven, és nem mellékes, ismerve fogyasztói szokásainkat és környezeti kultúránkat, nap mint nap tetemes mennyiségű szemét termelődik, így gyakorlatilag hosszú-hosszú ideig Svédország biztos beszállítói lehetünk. Fontos kemelni, hogy a svédek még fizetnének is érte. Ez persze csak puszta eltorzult eszmefuttatás, mert a szomorú valóság egészen más.
A Szerbiában évente 200 tonna veszélyes hulládék keletkezik. Szakszerű megsemmisítésére, és tárolására nincs lehetőség, ezért külfödre való szállítása több millió euróba kerül az államnak. Ami azonban igazán aggaszt, miért nem számoljuk már végre fel a veszélyes hulladékot termelő üzemeket és miért kapnak működési engedélyt az elavult technológiákat alkalmazó külföldi cégek Szerbiában?
Megosztás
