Hulló
Nin városka aprócska szigetét már az ókorban módos római patríciusok lakták, amiről az egykori szentélyek oszlopfői és a nemrég feltárt padlómozaikok is hűen tanúskodnak. A sekély lagunában sópárlót működtedtek, mely kétezer év elteltével is szakadatlanul működik. Az öböl bővelkedik édesvizi forrásokban, melyek a dagállyal érkező tengervízzel keveredve különleges félsós élőhelyeket hoztak létre, olyan számunkra ismerős élővilágot rejtve, mely a távoli Pannon alföld szikesein is megtalálható. A hol eltűnő majd idővel újra előbukkanó homokpatkák a meleg déli tengerek korallzátonyainak hangulatát idézik, ritkás, sótűrő növényzettel, de itt pálmafák helyett a szívós tamariska bokrokat tépázza a Velebitről lezúduló viharos erejű bóra. Turista szezonban azonban a fövenyre telepedő nyaralók napernyőivel játszadozik.
Különleges lény a turista. Ahogy elhagyja otthonát, személyisége furcsa átalakuláson megy keresztül. Az idősebbek a Iuventus ventus, az-az a fiatalság bolondság, ifjúkoruk emlékképeiben ringatózva gyakran nevetséges vagy egészen bizarr dolgokat művelnek, de az üdülők nagy átlagánál a homo ludens énjük kerekedik felül.
Az élmény, a kaland, és az egyedi, egyszeri a megismételhetetlen pillanat utáni vágyakozás minden felül ír. Gyakran a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, kedvelik a veszélyekkel és tiltásokal teli kockázatos helyeket, imádják a távoli elszigetelt meghit zugokat, melyeket hitük szerint ők fedeztek fel a civilizált világ számára.
Elismerés helyett megelégszenek egy-egy ütősen jó sikerült szelfivel is. Nem is a fotóval van a gond, hanem, amit magunk után hagynak. Az első ösvényeket mind szélesebb csapások követik, megjelennek az első kocsinyomok, melyek mentén elszabadul a pokol. Ez a klasszikus történet játszódott le a csendes lagunában is, ahol egykor sóvirág virított és fészkét őrizte a széki lile, a szittyóban szuharbújó költött az apró rovarokra kék színű szitakötő, a nagy foltosrabló vadászott, bősz terepjárók jelentek meg, bömbölt a zene, berregett az áramfejlesztő, folyt a hideg sör.
Hosszú idő után újra felkerestem a nini lagunát. Vegyes érzelmekkel araszoltam a lefelé a meredek lejtőn, egyrészt melengetett az érzés, hogy újra itt lehetek, más felől gyötört a keserűség, vajon mi maradt a páratlan értékű veszélybe sodort élővilágból. Kellemesen csalódtam, nem hogy megmaradt, teljes gazdagságában élt, majd kicsattant. Gépkocsik, kávézók kitíltva, a gyalogos közlekedés a mocsarat átszelő falépcsőkön zajlott. Az állami természtvédelem oltalába került a terület. Ahogy később megtudtam kemény csatározások és komoly érdekegyeztetések árán, sikerült megmenteni egy cseppnyi partszakaszt, mely az őshonos élővilág egyik utolsó menedékét jelentette Dalmáciában.
A Kárpát medence Duna-Tisza közi szikeseinek élővilágának nagy része, mely egyedi módon a tengerparti sós élőhelyek állataival, növényeivel és gombáival nagyfokú hasonlóságot mutat, még nem került véldelem alá igy fokozatosan pusztul. Ez fokozottan vonatkozik Vajdaság területére mert Magyarországon a sós vizek már hosszú ideje EX LEGE védettek.
Visszatekintve a történelemben szinte minden gazdasági- politakai rendszer a szikeseink „hasznossá” tételén munkákodott. A mocsarakat lecsapolták, riszföldekké és halastavakká formálták, gyógyhatásuk ellenére szennnyvíz tározókká nyilvánították őket, vagy a műtrágyák bemosódása következtében kiédesedtek és elmocsarasodtak.
Az utóbbi években a bácskai szikes semlyékek horgásztavakká alakítása folyik, minden kontroll nélkül.
A tengerpart kék szitakötője a nagy foltosrabló egykor a zsiókával borított nyárra kiszáradó kopolyák jellegzetes lakója volt de mára már élőhelyeivel együtt szinte teljesen eltünt Bácskából, elsősorban azért mert mi magunk sem ismertük kellőképpen környezetünket, nem értékeljük ezért nem is becsüljük természeti értékeinket. Egy két gazdálkodó vagy alul képzett, esetleg a témában kevésbé jártas tanácsnok, képviselő vagy hivatalnok kénye kedve vagy tudtlanságán múlik élő örökségünk fennmaradása. Itt az ideje hogy végre nevezzük meg azokat akik munkálkodásának köszönve tűnt el vidékünk őshonos élővilága. Nem azért, hogy kipellengérezzük őket, hanem azért, hogy tudja meg a világ kik voltak azok a döntéshozók akik saját unokáiktól vonták meg azt a lehetőséget hogy ugyanolyan egészséges, vegyszermentes és gazdag, természetes környezetben nőjjönek fel, mint ők maguk egykor, hajdanán. Ki mástól mint saját utódaiktól vonták meg mindezt. Velük kell majd elszámolniuk.
Szomorú tény, hogy ott ahol a turizmusból származó bevétel az évi jövedelem jelentős részét képezi, mégis sikerült megóvniuk az élővilágot, addig ott ahol hasonló értékek találhatók a tudatlanságból származó érdektelenség, vagy a szabályozatlanságból eredő gyors haszonlesés lehetősége, élő örökségünk pusztulását okozza.
Több évtizedes kutatómunka előzte meg a Kanizsai járás páratlanul sokszínű szikes pusztáinak védelmi javaslatát. Nem sikerült. Még a kultikus Csodakút fontossága sem hatotta meg a tanácsnokokat, amikor néhány évvel ezelőtt leszavazták a Tartományi Természetvédelmi Intézet javaslatát, de úgy érzem azóta változott a helyzet, a fiatalos lendület és a korszerű környezettudatos szemlélet előbb utóbb eredményekhez fog vezetni, és bizom benne hogy a még fennmaradt szikesek utolsó lakói ki tudnak tartani mindaddig még valaki végre rájön hogy létezésük ugyanolyan fontos mint számunkra egy falat kenyér.
Megosztás
