Igazgyöngy

A patak vize leapadt. Ahogy fogyott a víz, úgy bukkantak elő a hatalmas méretű kagylófejek, számuk egyre nőtt és mire az utolsó csepp is lecsorgott, kiderült, hogy a meder telis-tele volt ültetve egy különös, távoli jövevénnyel: az amúri kagyló ezernyi fiával.

Az első lárvákat a 60-as évek elején a keletről érkező növényevő halak (busal, amúr) bőrén hurcolták be térségünkbe. Inváziós fajként tartjuk számon, mert igénytelenségének köszönhetően néhány évtized alatt meghódította az egész Kárpát-medencét. Kínában édesvízi igazgyöngy termelésre is használt kagyló, ezért nem lepődtünk meg, amikor egy, a tűző nap hatására már teljesen szétnyílt kagylóban rózsaszínben csillogó gyöngyöt pillantottunk meg. Hurrá, kincset találtunk, gazdagok vagyunk! - ujjongtunk gyerekfejjel és azonnal lázas gyöngyvadászatba kezdtünk. Nyitogattuk sorra a barnás héjakat, de mindhiába. Alkonyodott, derekunk sem bírta tovább, lelkesedésünk is alábbhagyott és szótlanul, kissé csalódottan tértünk haza. Később tudtam meg, hogy társam nem adta fel, még napokig járta a Körös-ér iszapos medrét igazgyöngy után kutatva, de kitartását siker nem koronázta. 

Most, hogy annyi év után újra itt állok a Kőrös-parton, a patakot átívelő utolsó hídon, hitetlenül bámulom az iszappal teli medret, borzongok a lesújtó látványtól. Hát ide jutottunk... Ma már tudom, mert akkor még nem érthettem, hogy nem a kagylókban rejtőzött a kincs: az igazgyöngy maga a folyó volt. A patak, mely életet hozott a sivár homokra, amikor vize szétterült, akkor a márciusi puszták virágba borultak, az erdők homálya millió életnek adott otthont.  A Körös-ér (korábban Kanizsa patak) medrét gyakran változtatva, kilencven kilométeren át körözve a dűnék között,  Kunfehértótól Adorjánig formálta a tájat. Völgyében gazdag tölgyes, magyar kőrises keményfa ligetek fejlődtek, tőzeges mocsarai utolsó menedéket jelentettek ezernyi állatnak, növénynek. Kelebia és Kispiac határában egykor halastavakat táplált.

Messze földön híresek voltak a kőrösi erdők, oly annyira, hogy a  XIX. sz. derekán a szabadkai városi tanács rendeletet hozott azok irtására, mivel elszaporodtak bennük a farkasok és a betyárok. Hosszú ideig a bővizű patakból lefűződött holtágakban értékes tőzeg képződött, amit Conen Vilmos nagyiparos 1935-ben alapított Hortus faiskolájába a radanováci erdőn átvezető kisvasúton szállítottak, talajművelés céljából. A lassan áramló, lusta alföldi vízfolyás, a királyhalmi Buki hídhoz érve, hirtelen zabolátlan sebes patakká változott. Felismerve erejét, a környékbeliek vízimalmokat építettek rá, egészen a kanizsai járásig, ahol vize szétterült és ingoványos zsombékosokon át jutott el a Tiszáig.

Nem vagyok biztos, nehezen tudom elfogadni, hogy ez így rendben van, hogy ennyi volt, hogy vége, hogy nincs többé, hogy a Körös-ér megszűnt létezni. Elfogyott a vize, kizsákmányoltuk amíg lehetett, amíg szolgálni tudott ki is használtuk rendesen, de most mihez kezdjünk egy iszappal teli mederrel?! Élet már nincs benne, ilyen állapotában már kifejezetten zavaró – vélekednek egyesek. Számomra inkább az a zavaró, hogy tétlenül, érdektelenül és felelőtlenül viselkedünk a környezeti katasztrófák esetén, melyek nagy részét mi magunk idéztük/idézzük elő. Legegyszerűbb hátat fordítani, gyáván megfutamodni, tudomást sem venni róla. Nehezen szembesülünk a térségünket sújtó vízhiánnyal is, még nehezebben fogadjuk el azt a tényt, hogy a jövő arról fog szólni, ki mikor hozza meg a megfelelő döntéseket, mikor teszi meg a megfelelő lépéseket. Aki késlekedik, lemarad,  túlélési esélyei csökkennek.

Sajnos azt tapasztalom, hogy továbbra is csodákra várunk és arra, hogy valaki más orvosolja helyettünk a felgyülemlett problémákat. Gyakorlatilag Észak-Bácska összes felszíni víze eltűnt vagy időszakos víztestté vált. Nagy tavaink kiédesedett szikes medrekké alakultak, melyeket tisztított szennyvízzel táplálunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ez így rendjén van. Nem kellene végre valahára már konkrét megoldások után kutatni, mivel az ivóvízkészlet alattunk egyre csak fogy?! Mert abban azonban biztos vagyok, hogy nagy késésben vagyunk, és hogy rég elmúlt a találgatások és feltételezések ideje.  Az elkövetkező néhány év választ fog adni minderre, de arra is,  hogy képesek leszünk-e időben felismerni a valódi igazgyöngyöt, hogy képesek leszünk-e esélyt adni a jövőnek.