HULLÓ
A bölcs kuvik meséje
Az apró ablakon kiszűrődő lámpafény sárgára festette a téli udvar csendjét.
A bagoly feszülten figyelt, de amikor megszólalt a közeli kistemplom harangja, bölcsen a fatörzshöz húzódott, nehogy észrevegyék a misére igyekvő emberek. Kíváncsi természete volt, réges-régen, egy alkalmas pillanatban kihallgatta, miről is meséltek a fekete nagykendős nénikék, szájtátva figyelő, álmos szemű nebulóinak.
Az éjféli harangszóra a titkok megnyílnak, a jövő föltárul, a folyókban tej és méz folyik, az úrvacsora fölmutatáskor pedig a vizek borrá változnak és az állatok megszólalnak.
Nagyot csapott szárnyával, éleset rikkantott és dühösen tovaszállt.
Még hogy megszólalnak az állatok! Ez talán rendben is van, miért is ne, de vajon ki lenne az, aki hinne nekem és megértené nemzetségem szomorú történetét!? Halálbagoly, ez volt a csúfnevünk. Hogy miért? Egykor ligetes erdőszéleken éltünk, odvas fákban költöttünk, de amikor a földeken megjelentek a szállások, az emberek közelébe húzódtunk. Az épületek nagyobb biztonságot, a gazdasági udvarok pedig több táplálékot biztosítottak. Télen, amikor a földeket vastag hó borította, nem tudtunk vadászni, de a tanyákon mindig akadt elegendő egér és cickány, nyáron meg ott rajzott a sokféle rovar. Nappal a kéményen, a verébdeszkán, vagy öreg fákon választottunk leshelyet, ahonnan beláthattuk a környék minden zugát. Esténként azonban a ház közelébe húzódtunk, az ablakoknál várakoztunk, mert a lámpafényre gyülekeztek a éjjeli lepkék. Ahol nagybeteg volt, vagy halottat virrasztottak, egész éjszaka égett a gyertya és vonzotta a sok-sok bogarat, a bőséges terítékre többen is összegyűltünk. Nem is volt baj mindaddig, amig meg nem szólalt egyikünk, üzentünk egymásnak vagy fiókáinkat etettük. Az emberek dühösen rohantak ki a házból és elkergettek bennünket.
Hallottátok, megszólalt a halálbagoly, szegény sógor már nem éli meg a reggelt – sutyorogták a vének.
Az ablak és a lámpafény lett a vesztünk, a tudatlanság meg a babona. Irtottak bennünket, tűzzel, vassal évszázadokon át, hírmondónk is alig maradt. Fészkeinket kifosztották, fiataljainkat megölték, kiüldöztek minket a világból. A maguk sötét világából. Néhányunknak mégis sikerült túlélni a borzalmakat. Idővel enyhültek a telek, havat már csak mutatóban láttunk, az elnéptelenedett tanyák helyét gazos ligetek nőtték be, ahol békésen megvagyunk, mint egykor a kezdetek kezdetén. Emberek nélkül. Az emberek világa is megváltozott, hála Istennek, jobbra. Puskák helyett fényképezőgépet emelnek most ránk, már nem dobnak meg kővel sem, nem is szitkozódnak, ha felfedeznek rejtekünkön. A fészekből kipottyant fiainkkal szelfiznek és sietnek velük az állatorvoshoz, vagy a legközelebbi mentőhelyre. Manapság már nem fekete démonokkal butítják gyermekeiket, de már arról is hallottam, hogy az ovikat Klimanócskák járják, akik játékkal és nevetéssel mesélnek az apróságoknak a világról, ahova születtek és ahol élnek, a szépséges lényekről, akikkel megosztják a játszóteret, a kertet, a levegőt, akik fontosak mindannyiunk számára, akik jó hogy vannak, mert csak velük együtt kerek a világ.
Megosztás
