A Duna-díj kapcsán – az erős nemzetről

Interjú Pásztor Istvánnal
  • A Duna-díjat olyan személyeknek, szervezeteknek ítélik oda, akik az egy nemzetben gondolkodás előmozdításában partnerek. Idén ezt a kitüntetést Ön kapta, mint a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

– Az én esetemben is úgy történt, mint ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, hogy hónapokkal ezelőtt megkérdeztek, hogy ha felterjesztenek, akkor elfogadom-e díjat, amire az volt a válaszom, hogy már maga a gondolat is megtisztelő és természetesen elfogadom. De amikor ilyen nagy intervallum van a felterjesztés és a díj átadása között, akkor igazából az ember arra a hatalmas belső turbulenciára nem is gondol, ami éri aznap, amikor reggel felkel, hogy ennek a díjátadásnak részese legyen. Magát a díjátadás pillanatát még most sem tudom igazából megfogalmazni, mert az érzéseket az ember nehezen tudja megfogalmazni. Megilletődöttség van benne, némi szemérmesség is van benne, meglepettség is, mert az ember magával a díjátadó pillanatával, az ünnepélyes hangulat pillanatával is találkozik. Találkozik azokkal a róla megfogalmazott mondatokkal, amit a laudáció apropóján mondanak el róla. Én ebben az esetben találkoztam a képekkel is, melyek a rólam szóló 6-7 perces kisfilmből köszöntek vissza.  Ez egyfajta retrospektívát is jelent, egy hosszabb, mögöttünk lévő idő tekintetében.

És ekkor kerül az ember abba a helyzetbe, hogy megmutassa saját magát, mert ki kell állni és meg kell szólalni. Ami azért nagyon összetett, és azért fontos momentuma a díjátadónak, mert ennek keretein belül, a mondatainak keretein belül kell, hogy megmutassa, hogy az a díj amit kapott, megérdemelt.

Először éltem meg ilyet, hogy a díjazott személyében voltam. Sokszor voltam már olyan helyzetben, hogy én adtam át díjat, de hogy ilyen jellegű díjat kaptam volna, olyan még nem volt.

– Magyarnak éreztem és éltem meg magam, ahogy ma is, most is, határon túli magyarnak, de az egyetemleges magyarságnak a részeként. Én ezt egy természetes állapotnak élem meg, folyamatosan, emlékezetem óta. Amióta közélettel foglalkozom, amióta a VMSZ-t vezetem, ilyen szervezetet próbálok belőle kialakítani, hogy ez legyen a gondolkodásának, az irányadásának, a cselekvésének a fő írányító elve.

Nem úgy élem meg, mint valami olyan alapállást, ami miatt az ember díjat érdemel. Én ezt úgy élem meg, mint egy természetes alapállást. Én ezt nem tudnám máshogy. Nem vagyok nemzeten kívüli, nem vagyok más nemzethez tartozó, én ez vagyok.

De ez nem a kizárólagosságról szól, ez nem a mások irányába létező távolságtartásról szól, hanem arról, hogy én ebből a pozícióból vagyok nyitott, és ebből a pozícióból próbálok kapcsolatot építeni.

 

  • Az elismerést hatodik alkalommal ítélték oda. Először Csoóri Sándor író, költő, a Duna Televízió egyik alapítója vehette át, majd Sára Sándor, a Duna Televízió első elnöke, akit Tőkés László, református lelkész, európai parlamenti képviselő követett. Rá egy évre a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség kapta a díjat, tavaly pedig a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) volt a díjazott. Valóban az elhivatott, a magyarságért tett áldozatos munkát díjazzák. Önnek mi jelenti a hajtóerőt?

 A meggyőződés.

– A meggyőződés, ami azt jelenti, hogy van egy vállalt feladatom, egy vállalt közszereplői pozícióm és ez a vállalás nem a pozícióról, hanem az ezzel járó kötelezettségek, vállalások megvalósításáról szól. Lehetne ezt a pozíciót úgy is betölteni, hogy az ember a lovak közé dobja a gyeplőt és lesz ami lesz, de én ennek sose nem voltam a híve. Ma sem vagyok ennek a híve. A meggyőződésem mindig abba az irányba hajt, hogy a helyzetekből a közösség számára mindig a legjobbat hozzuk ki. Legyen szó törvényalkotási folyamatról, parlamenti munkáról, vagy törvényalkalmazásról, az elfogadott jogszabályoknak az életre hívásáról, legyen szó egyéni és kollektív jogok védelméről, legyen szó különböző programokról, a magyar közösséghez tartozó családok támogatásáról, akár oktatási-nevelési támogatásról, ösztöndíjprogramról, tanyagondnoki rendszerről vagy gazdasági programról. De ugyanennyire fontos a különböző intézményeink épületeinek állagmegőrzése is – mindez a meggyőződés hajt engem előre.

– Most egy olyan időt élünk, amit talán nem túlzó kegyelmi időnek nevezni. Azért élem meg kegyelmi időnek, függetlenül attól, hogy mennyien mennek el, függetlenül attól, hogy egyesek milyen közhangulatot próbálnak teremteni, mert egy részről, emberemlékezet óta nem tudjuk elmondani, hogy a közösség és annak tagjai Szerbiában, olyan mértékben elfogadottak és respektáltak, mint ahogyan most vagyunk. Másrészről azért tudom kegyelmi időnek nevezni, mert a politikai konstelláció Szerbián belül olyan, hogy a politikai célkitűzéseinket a partnerszervezeteken keresztül korrektul és jól tudjuk érvényesíteni. Azért kegyelmi idő, mert a két ország, Magyarország és Szerbia között nagyon jók a kapcsolatok, azért kegyelmi idő, mert Szerbia uniós csatlakozása, ennek a folyamata egy speciális állapotot teremt, azért kegyelmi idő, mert Magyarországon olyan kormány van, amilyen van, azért, mert ennek a kormánynak a nemzetben való gondolkodása egy teljesen új utat nyit a határon túli magyar közösség irányába, beleértve a vajdasági magyar közösséget is. Azért kegyelmi idő, mert a magyar költségvetés olyan állapotban van, hogy olyan támogatásokat tud biztosítani, amelyekre ezelőtt nem emlékszünk. Azért kegyelmi idő, mert a Vajdasági Magyar Szövetség egy jól szervezett, erős párt, nagyon jó emberekkel.

Azért kegyelmi idő, mert felnövekvőben van egy közösségileg elkötelezett, szakmailag képzett fiatal gárda, akikkel mindezeket az ötleteket, a lehetőségeket papírra tudjuk vetni, meg tudjuk beszélni. És rengetegen vannak, akik ennek az érdekében naponta tesznek. Ez egy kegyelmi idő és ezt ki kell használni. Ameddig tart, addig kell kihasználni.

  • A díjat jelképező szobor Szűz Máriát, a magyarok nagyasszonyát ábrázolja, ezzel is a magyar nemzet egységét szimbolizálva. Mennyire egységes a magyar nemzet? A vajdasági magyarok mennyire erősítik ezt az egységet?

 A díjat jelképező szobor Kun Éva, keramikusművész alkotása, akivel tegnap alkalmam volt megismerkedni. Ez a hatodik ilyen szobor, amelyek természetesen ugyanolyanok, de mégis egyediek, apró különbségekkel.

A szobor mellbevágóan csodálatos. Nem csak technikai értelemben, hanem üzenetében is, amit hordoz magában. Azért Szűz Mária, mert Szent István a meggyőződésünk szerint, a történelem tudatunk szerint, halálos ágyán, Szűz Mária oltalmába ajánlotta fel Magyarországot. Ez a szobor ezt jelképezi. A szobor egy teljesen lenyűgöző, nem szokványos formája a már általam sokszor látott Szűz Mária ábrázolásának.

Szűz Mária a kezében tartja a szent koronát, amely a nemzetet, vagy ha úgy tetszik, kulturális értelemben Magyarországot jelképezi.

 Hogy mennyire egységes? Hát erre nagyon nehéz válaszolni. Mert egy teljes egységet, politikai értelemben soha nem lehet létrehozni. Ügyek mentén lehet teljes egységet létrehozni, de általános szinten nem lehet. Ilyen vonatkozásban azt gondolom, hogy a magyarság politikai értelemben nem egységes és soha nem is fog az lenni, de badarság is volna ezt elvárni. A politika az egy harc. A harcban álló felek pedig megkülönböztetik önmagukat a harcban álló ellenfelektől.

– Az,  ami a mi számunkra fontos, az a markáns magyar politikában, a nemzetben való gondolkodásnak a meggyőződése. És ez nem csak mondatok szintén van így, hanem cselekvés szintjén is. Erre utaltam a határon túli közösségeknek az erkölcsi, politikai és anyagi támogatásánál is. Ez valószínű, hogy Magyarországon máshogyan kerül megélésre, és máshogyan kerül megélésre a határon túl is.

De én azt szoktam mondani, és most is elmondom, hogy mi abban vagyunk érdekeltek, hogy a magyar nemzet megmaradjon és erős legyen. Azt szoktam mondani, hogy ezt csak úgy tudjuk elérni, ha mindenki a saját feladatát ellátja.

A vajdasági magyar feladatokat nem lehet másra rábízni, ezt nekünk kell megcsinálni. Nekünk kell számot vezetnünk saját magunkról. Nekünk kell a sikerek elérése érdekében az eredményeket lerakni az asztalra.

A teljesítményünk vonatkozásában nincsen szégyellni valónk. Mert ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt 25 évben min mentünk keresztül, ha figyelembe vesszük azt, hogy ettől függetlenül mi mindent sikerült elérnünk, akkor azt gondolom, hogy nincs nekünk mit szégyellni.

  • Mit jelent Önnek vajdasági magyarnak lenni?

– Önmagamat. Azt látom, hogy nem csak én élem így meg, maga is így éli meg. Jóformán mindenki így éli meg, akivel én találkozok. Nem délvidéki magyarnak éli meg magát, vagy legalábbis kevesen élik meg magukat délvidéki magyarnak.

Vajdasági magyarnak élik meg magukat. Az összes előnyünkkel, az összes gyarlóságunkkal, az összes szuflánkkal és az összes kishitűségünkkel, az összes kapaszkodásunkkal és önmagunkról való lemondásunkkal.

Az összetartozásunkkal és egymásba kapaszkodásunkkal, és az összes egymásba menésünkkel. A nemzetben gondolkodásunkkal és a nemzet másként és másként történő megélésünkkel.

Ez mind része annak, ahogyan mi önmagunkat megéljük. Ez egy hullámzó életet élő közösség, a nagy önmagára és egymásra találásokkal, a nagy robbanásokkal és szakadásokkal, a belső szakadásokkal és a kívülről indított szakadásokkal, amikor alanyai és tárgyai is vagyunk a folyamatoknak.

– De vajdasági magyarnak az utóbbi 90 évben azt jelenti az én számomra, hogy függetlenül attól, hogy tépnek bennünket, mindig önmagunkra találunk és erőt merítünk valahonnan. Van ebben a közösségben egy szufla, van benne egy életerő. Persze, valószínű, mindben van, de mi ezt ismerjük, én ezt ismerem.

  • És mit jelent a vajdasági magyarságnak a Duna-díj? Tud örülni a vajdasági magyar(ság) ennek a rangos kitüntetésnek?

–  Ezt én nem tudom megítélni, azt sem tudom pontosan, hogy ez mennyi emberhez jut el. Ha azt veszem figyelembe, hogy az elmúlt 24 órában hány üzenetet kaptam, hány kézszorítást éltem meg, hány telefonhívásom volt, akkor azt kell, hogy mondjam, sok emberhez eljutott a hír.

Ezt a díjat én kaptam. De igazából ezt a díjat nem tudta volna a díjazott megkapni, ha nem lett volna mögötte a közösség, a szervezet, ha nem volna mögötte az a teljesítmény, ami nem egy embernek a teljesítménye, hanem mindannyiunk közös teljesítménye.

– Biztos, hogy sok embernek sokat jelent, de az is biztos, mint ahogy az lenni szokott, hogy még több ember van, akinek fogalma sincs róla, aki a mindennapi problémáival foglalkozik, és ez így van rendben. És az is úgy van rendben, hogy nekünk meg az a dolgunk, akik a közélettel foglalkozunk, hogy a mindennapi problémákat próbáljuk orvosolni.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon