Vizes élőhelyek és a klímaváltozás

HULLÓ

Az indiai Ramsar városában fogadták el az ún. Ramsari Egyezményt (1971. február 2-án), amelyben a biológiai sokféleség megőrzése érdekében a kormányok felelősséget vállaltak a vizes élőhelyek védelméért.

Az egyezmény az évezred végére már a vizes területek általános védelmére irányuló világkonvencióvá bővült.

Az idei világnap mottója: Vizes élőhelyek és a klímaváltozás.

A Svájcban székelő központi iroda idén is felhívást intézett a 170 tagállam kormányaihoz, hogy szervezzenek eseményt a világnap kapcsán és világszerte közel 1000 helyszín, elsősorban civil szervezet jelezte, hogy előadásokkal, vetélkedőkkel, szabadtéri programokkal emlékeznek meg a világnapról. Hasonlóan a tavalyi évhez, idén is Franciaország jelentett be legtöbb eseményt 599-et.

Szerbia továbbra sem érdekelt (10 ramsari területünk van), de első ízben kapcsolódott be Ghána, Kamerun, Benin és Koszovó. 

A statisztikai adatokból gyakran meglepő, de olykor elszomorító következtetéseket vonhat le az ember. A vizes élőhelyeknek kiemelkedően fontos szerepük van az üvegházhatású gázok elsősorban a széndioxid mennyiségének csökkentésében, ezért mindenáron meg kell akadályozni a lápok és mocsarak további lecsapolását.

Védelem, helyreállítás és bölcs tájhasználat az egyetlen járható út – áll a világszervezet felhívásában. 

A tapasztalat és a mindennapi gyakorlat azonban egészen másként fest.  Valójában rablógazdálkodást folytatunk, és a vízvagyonra továbbra is mint korlátlan mennyiségű természeti erőforrásra tekintünk.

A vízkészletek jövője nagy mértékben attól függ, hogy mennyire sikerül a vizek minőségét megőrizni, a felszíni és felszínalatti víztestek szennyezését megakadályozni. A vizes élőhelyek és a hozzájuk kötődő élővilág fennmaradása fejlesztéseink, gazdasági érdekeink vagy kényelmi elvárásaink szerinti döntéseinktől függ. A klímaváltozás hatása a Kárpát-medence Alföldi területein elsősorban a Duna-Tisza közén fokozottan érezteti hatását, emiatt a korszerű vízgazdálkodás alapvető létszükségleteink közé sorolható.

A vizes történetnek van egy nagyon zavaró, véleményem szerint rosszul megnevezett és definiált fogalma – lecsapolási illeték, amely kifejezetten negatív hatást váltott ki a lakosság körében.

Több okból kifolyólag.

Manapság, amikor már régen túl vagyunk a természet leigázása című „sikeres” hadjáraton és nincs szándékunkban a lecsapolt mocsarak és lápok helyén művelhető szántóföldeket kialakítani, mert amit lehetett már régen kiszárítottuk, ami még megmaradt már nem hasznosítható, vagy időközben az élővilág fennmaradását biztosító természetvédelmi területté nyilvánították. Valójában manapság már senkinek sincs komoly szándékában élővizeket lecsapolni.

Legjelentősebb vízfolyásaink már mind gátakkal határolt leszűkített mederben hömpölyögnek, felszíni állóvizeinek nagy része már réges-rég üres mederként éktelenkedik. Minden emberi beavatkozás nélkül száradtak ki, ezért valójában nincs is szükség lecsapolásukra tehát ilyen jogcímen illetéket sem kellene fizettetni.

Véleményem szerint a nagymértékű felháborodást maga a kifejezés, a lecsapolás, mint cselekvés szó szerinti értelmezése okozza, hozzáteszem teljesen érthető okok miatt.

A városlakók értetlenül bámulják a számlát, vizet sem látnak csak, amikor esik az eső, csatorna pedig csak a településük peremén húzódik, udvarukból tehát lehetetlen lecsapolni a nemlétező vizeket. Aszály van emberek, hektáronkénti 500 liter víz hiányzik a talajból, mit akarnak a földemről lecsapolni, vizet hozzanak, hogy öntözhessem veteményeimet, kiáltják ingerülten a földművesek.

Nem adjuk a még fennmaradt vizes élőhelyeket, temessék be a csatornákat, amelyek kiszárítják a lápokat, a vízjárta szikeseinket – hangoskodnak a zöldek. Semmire sincs elegendő pénz, amiből kezeljük majd a romboló árvizeket, miből oldjuk majd meg a belvizek elvezetését, vagy a 22.000 km hosszúságú csatornahálózat fenntartását melyek 1,8 millió hektár szántóföldet védenek – panaszkodnak az illetékes közvállalatok képviselői.

A vita azonban nem csendesül, pedig már végső ideje lenne, helyükre tenni a dolgokat. A települések vízellátása, mezőgazdaságunk strukturális átalakulása hatékony vízgazdálkodás nélkül nem tud lépést tartani az éghajlatváltozás okozta mind nagyobb kihívásokkal.

A tavaszi feles vízmennyiség megtartása és tárolása, mely aszályos években, vagy eső nélküli időszakokban öntözésre hasznosítható, megfelelő tározók kialakítása nélkül nem valósítható meg. Óriási költséget jelent a csatornák műszaki hátterének (szivattyútelepek, zsilipek, duzzasztógátak stb.) működtetése, amihez rengeteg pénzre van szükség. Erre való a vízügyi illeték, amelyet sajnálatosan lecsapolási illetékre kereszteltek amiért mindenki pipa lett.

Emiatt van szükség a folyamatos tájékoztatásra a korszerű környezeti szemlélet kialakítására, a tudatformálásra, mert nem vitás, hogy mindannyiunk léte vizeink állapotától függ, ezért nevükön kell nevezni a dolgokat. 

Arányosan kell vállalnunk a vizeinkre vonatkozó köztereket, ahogyan mindannyian érezzük és élvezzük, a víznek, mint elemi természeti erőforrásnak éltető, jóléti hatását.

Egy-egy világnap jó alkalom lenne, lehetne, arra, hogy kibeszéljük dolgainkat, azokat melyek nyomasztanak, de ugyanúgy kimondhatnánk a jót is, azt, ami sikeres vagy örömöt okoz. Éljünk hát az alakommal, a lehetőséggel, csak nyerhetünk vele.     

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek