Verebek

HULLÓ

Már összepakolták a szerszámot és indulófélben voltak a mesterek, amikor egyikük visszafordult és rámkérdezett:

Mi történt a verebekkel?

Tavaly még itt nyüzsögtek körülöttünk, zsivalyogtak, lármáztak, hangos volt tőlük a tanya, de itt vagyunk egész nap, egyet sem hallottam közülük.

Hol vannak a verebek? – és kérdően, szinte felelősségre vonóan, hosszasan nézett felém.

Hol vannak, hol vannak, nem érkeztem figyelgetni őket, ezer a munkám.  Hogy-hogy nincsenek, tele van fészkeikkel az eresz alja, nem győzök takarítani alattuk, piszkot hagynak maguk után a mihasznák, morfondíroztam magamban. Tettem vettem a tavaszi kertben, de nem hagyott békét a kíváncsi kisördög. Körbenéztem, csak felületesen, mintha nem is érdekelne a dolog, mert meg voltam győződve, hogy az állítás, miszerint eltűntek a verebek teljesen alaptalan. Lehet, hogy nem ugrabugráltak, vagy még nem csiviteltek hangosan így nem is vehette őket észre a mester, aki valójában javítani, nem verebészni jött ki a tanyára.

Valahol.  Hol vannak? Csak vannak valahol, annyi bizonyos, nyugtattam magam. 

Az ólok között semmi zaj, a hátsó udvar is csendes volt, a nádfedeles konyha felől sem hallottam madárhangot. Egyszerre üres és barátságtalan lett az udvar, a kínosan nyomasztó csend, amelyet szerencsére az ébredő nádas zsivaja tört meg, időnként. A kotúkon szárcsák perlekedtek, hosszasan ciripelt a nádi tücsökmadár, a magasban vonuló darvak csapata krúgatott, de udvarunkban továbbra is némaság honolt. Rosszat sejtettem, esetleg, méreg végezhetett velük, merült fel egy kósza gondolat.

Vasárnap délután, a szomszéd permetezte az olajrepcét.  Nem tetszett a dolog már akkor sem, mert vasárnap délután, nem dolgoznak az emberek a földeken. Már annak sem örültem, amikor vetette az energianövényt, mert manapság mind gyakrabban az aranykalászú gabona helyett, biodízel terem a zsíros bácskai feketén, de értem én, ez a világ rendje sora, az diktál, aki jobban fizet. 

Néhány évvel ezelőtt, még fogoly fészek lapult a mezsgyénk alatt, hajnalban pitymallott a fürj kakas, és mezei pacsirták fújták végtelen strófáikat a tavaszi szélben. 

Most azt tapasztalom, hogy az 1960-as években jósolt néma tavasz lidérce, mind hangosabban kopogtat vidékünkön is. Nyugat-Európa elvesztette már énekesmadarainak egyharmadát, attól tartok most mi következünk, de hogy a verebekkel is történhet baj – arról nem volt szó. 

A verebek találékonyak, leleményesek, igazi túlélők, ha már ők pusztulnak, kár a gőzért, akkor mindennek vége. 

Az is lehet, hogy már régóta bajban vannak csak nem figyeltünk rájuk, ami az igaz nem is vettünk róluk tudomást.

Léteztek és kész. Szürkén, ázottan, csendesen.

Egészen más a helyzet, amikor mondjuk, egy sas pusztul el. Tele van vele a sajtó, hangosak a zöldek, büntet a felügyelő, rettegnek a földművesek, akik persze mit sem sejtve, furadánnal csávázott magkukoricát vetettek.  Nem is tudhatták, mert manapság minden eladható, de a végén általában ők, az őstermelők viszik el a balhét.  Egy sas az mégiscsak komoly veszteség, hiszen már alig maradt belőlük néhány. Szerbia címer madarából, a parlagi sasból, csak egyetlen pár fészkel Észak Bánátban, Mokrin határában. Ha Amennziben hasonló tragédia történne a verebekkel, a hír, nem is lenne hír, meg sem jelenne, esetleg a grimaszban, mert úgysem venné komolyan senki sem.

Múltak az órák és a korábban észrevétlenül semmibe vett, mezei verebek hiányozni kezdtek, de nagyon. 

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, csak akkor döbbenünk rá, mennyire volt fontos, mennyire volt része életünknek, mindennapjainknak és ez igaz akkor is, ha csak egy jelentéktelen, szürke verébről van szó.  Nehezen tudnám elképzelni az álmos nyári reggeleket verébzsivaj nélkül, amikor a forró kávé illatán át figyeltük a párját ámító fiatal hímet, a porfürdőt, vagy a hirtelen csattanó riasztást, melyből pontosan tudtuk, hogy kóbor macska lapult a gang hűvösén, vagy karvaly suhant át a szalmakazal árnyékában.

Alkonyatkor mozdult a nádas, apró meteorokként csapódtak be az éjszakázó tollpamacsok.

Verebek voltak, hazatértek talán nappali kóborlásukból, vagy új lakók érkezhettek a régiek helyére, nem tudhattam, nem is számított, mert megnyugtatott a felismerés, hogy reggel mégsem fogad az udvar gyászos némasága.

Az ezerarcú élet örök igazsága újra diadalmaskodott az elmúlás felett.         

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon