Kolovics
A múzeumos gyűjtemények kialakulásának története gyakran tartogat meglepetéseket, de a kutató számára maga a gyűjtemény részletei a legizgalmasabbak. Mostanában mind gyakrabban kerülnek adományok a múzeumokba.
Becses tárgyaikat, féltve őrzött családi ereklyéiket ajándékozzák biztos helyre az emberek, a nagypapa jelvény-, vagy képeslap gyűjteményét, a nagyi leánykori fotóit, festményeket, könyveket, bútorokat. Azoknak örülünk legjobban, melyeknek valami kultúr-, vagy ipartörténeti jelentősége is van, melyek egy-egy korszakhoz, eseményhez vagy művészhez köthetők.
A helytörténeti tárgyak mellett izgalmasak a természettudományi osztályra érkező anyagok is. Ásványok, nyaralásokon, távoli égtájakon gyűjtött tengeri állatok meszes vázai, de megjelennek egészen különleges, szakértelemmel ápolt rovartani gyűjtemények is. Nagyszerű érzés amikor fajokkal és adatokkal gyarapszik az anyag, de olykor lehangoló, mert napokon át írhatom a nekrológokat, hogy kipusztult, eltűnt, vidékünkön már nem fordul elő. Attól tartok nekem ez jutott, egész hátralévő életemben dokumentálni a pusztulást.
A minap, a Zentáról érkezett tojásgyűjtemény mellett néhány szitakötő is érkezett. Egyikük láttán nem akartam hinni a szememnek. Egy, az Alföldön nagyon ritkának számitó rovar, a Kárpát-medence legapróbb termetű katona-szitakötője, melyet korábban nem említett még egyetlen tanulmány sem, márpedig az élővilág leltárba vétele így a rovartani kutatások itt a Délvidéken már a XIX. század utolsó harmadában megkezdődtek. Ekkor jelentek meg az első faunisztikai eredmények a rangos szaklapokban (Természtrajzi füzetek, Rovartani lapok).
A kor neves természettudósai, szorgoskodtak tájainkon közülük négy kutatót emelnék ki, kiknek munkássága a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárához köthető. Frivaldszky János (1822-1895), Vajdaságban elsősorban Dél-Bánát élőhelyeiről publikált adatokat 1874. ill. 1877.-ben jelentek meg tudományos közleményei. A Delibláti-homokpuszta keleti pereméről, Gerebenc (Grebenac) és Homokszil (Uljma) településeket jelöli, de valójában a Karas folyó árterületén gyűjtött, kilenc fajhoz tartozó anyagot. Legjelentősebb felfedése az ékfoltos szitakötő (Sympetrum depreissiusculum) állománya volt, melyre a folyót követő sekély holtágakban bukkant rá. Kohaut Rezső (1858-1908), ki több ismeretterjesztő és tudományos könyvet írt, mint: Brehm: Állatok világa, VIII. Halak kötetét a magyar viszonyoknak megfelelően átdolgozta (Bp., 1905).; A magyarországi madarak meghatározó könyve (Bp., 1894); A magyarországi szitakötőfélék természetrajza (Bp., 1896); Magyarország bolhái (Bp., 1903). Vajdaság területéről is közölt adatokat A magyarországi-szitakötő-félék természetrajza című fő munkájában melyet 1896-ban jelentettek meg A királyi magyar természetrajzi társulat megbízásából. Elődjéhez hasonlóan ő is előszeretettel járta Dél-Bánát vizes élőhelyeit, gyűjtött Kevevára közelében és a Duna árterületén. Gerebenc, Homokszil, Karasjeszenű (Jasenovo) településeket említve bejárta a Karas mentét. Zombor és Szabadka és az akkor még szikes jellegű Palicsi-tó is felkeltette érdeklődését. Adatai jól tükrözik milyen jelentős környezeti változások történtek a tavon, az akkor jelzett fajok nagy része azóta teljesen eltűnt az egykori gyógyfürdő területéről.
(HULLÓ)
Mocsáry Sándor (1841-1915), 7 évig folyamatosan gyűjtött az ország területén, de különösen Bihar vármegye faunája érdekelte, kiváltképp a hártyásszárnyúak rendjével foglalkozott. Számos új fajt talált és írt le, több mint 650 fémdarázs fajt írt le. Tiszteletére a tudósok 1 nemet és több mint 50 rovarfajt neveztek el róla. Bogarakat is gyűjtött és értékes anyagot szedett össze a Delibláti homokpusztán, Szlavóniában és Erdélyben egyaránt. Bejárta a Duna mentét, a Tarcal hegység (Fruška Gora) kis vízfolyásait, de adatokat közölt Észak-Bácskából is a Palicsi-tavon is folytatott állattani kutatásokat. Vajdaság mai területéről 20 szitakötő faj leírását közölte.
Pongrácz Sándor (1887-1945). A mai Vajdaság területén is kutatott, két ízben publikálta eredményeit, 1914- és 1944-ben. Tanulmányaiban 27 faj jelenlétét említi. Apatin, Rednek, Gerebenc, Deliblát, Karasjeszenő, Kevavára és Palics voltak azok a települések melyek környékén végezte tudományos munkáját, pontosabban folytatta a neves elődei kutatásait, de számos olyan vizes élőhelyet is felkeresett, amelyeken előtte még nem folytak feltárások. Vajdaság mai területéről 27 szitakötő faj leírását közölte. Közleményeikben egyikük sem említette a szalagos szitakötő jelenlétét a délvidékről, de az utánuk következő már Jugoszláv rovarász generációk sem. Hogy minek köszönhető megkerülése; csupán a szerencsés véletlennek, a jó fajismeretnek, vagy a kitartó és rendszeres terepbejárásnak, mert egy zentai születésű lelkes tanár, fáradhatatlan kutató, amatőr természetbúvár jóvoltából előkerült az egyetlen bizonyító példánya annak a fajnak mely azóta, mondhatjuk még fel sem fedezte a tudomány, máris kipusztult. Mi okozhatta vesztét? Elsősorban a tiszta vizű kis vízfolyások, lassú áramlású csatornák eltűnése, a gyakori mederkotrások és a természetes vízparti növényzet pusztulása. Hogy valaha itt élt ezen a tájon, a Tiszát övező vízjárta élőhelyeken, már csak a múzeumban őrzött, gombostűre tűzött egyetlen példánya bizonyítja.
„Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.” (Ernest Hemigway)
A szalagos szitakötők hiányoznak a vízpartról sok más társukkal együtt, élőhelyük a folyócska sincs már meg, az űr egyre csak tágul és egyelőre, mi emberek nem tudunk jobbat kitalálni helyükre.
Megosztás
