Pusztasirató

HULLÓ

“Megöl a disznófejű Nagyúr,

Érztem, megöl, ha hagyom,” Ady : Harc a Nagyúrral

 

A  szeptemberi  esők  után újra  virágba borult a csókai határ.  A szikes  megenyhült,  a nap hevétől  szürkére aszott  kérgén  lágy  tónusokkal folytatta munkáját a nagy égi vándor.  A nyári álmukból  hirtelen ébredt  őszi csillagvirágok orgonaszínű köntösbe  bújtatták a rétséget. Lila  fejecskéik  között  apró sárga pöttyök  lapultak.  A  pásztorok  korábban kikericsvirágú sárikáknak nevezték a ritkán látott szirmokat.  Az őszi, kifakult füves puszták  talán legdíszesebb növénye a vetővirág. Valódi ékszer, igazi magyar növény különlegesség.   

Vajdaságban sokáig csak a Titeli-fennsíkon és a Tarcal –hegység (Fruška Gora) lankáin jegyezték előfordulását,  mígnem Gergely József zentai biológusnak köszönhetően  az 1980-as évek derekán került elő  Észak-Bánát füves pusztáiról.

Felfedezője Winterl Jakab, a Nagyszombatról előbb Budára, majd Pestre költözött egyetem első botanikai és kémiai professzora, a jelenlegi Eötvös Loránd Tudomány Egyetem botanikus kertjének alapító igazgatója, 220 éve találta meg első példányát a Budai hegyekben. Később híres tanítványa, Kitaibel Pál állapította meg, hogy a kikericsnek csak távolabbi rokona, s ő látta el tudományos értékű elnevezéssel 1803-ban. Rendszertani helyén sokáig töprengett. Felismerte, hogy addig ismeretlen nemzetségről van szó, melyet az ősnövénykutató regensburgi kanonok, Caspar Sternberg teszteletére nevezett el.  

Bár első pillantásra inkább kikericsre emlékeztet az amarillisz félék családjába tarozik közeli rokona a hóvirágnak. Az őszi, kifakult füves puszták  talán legdíszesebb növénye a vetővirág.  A jégkorszak utáni, a mainál melegebb, szárazabb klímájú időszak maradványfaja.  Hosszú, spirálisan csavarodott levelei csak tavasszal jelennek meg a 4-6 cm szárral együtt melyen gömbös-tojásdad alakú termés fejlődik. A beért magvakat hangyák terjesztik. Az őszi esők után szeptember-októberben (az őszi gabonák vetésének idején) nyílik.

Csak csapadékos őszökön tapasztalható, hogy tulajdonképpen elég gyakori, de ritkán és rövid ideig virágzó aprócska növény. E kelet-mediterrán elterjedésű fajnak Magyarországon van a legészakibb lelőhelye. A még kedvező időjárás esetén is csak néhány napos a virágzás, a sokszor évekig tartó láthatatlan (föld alatti) élet is nehezíti ritkasága mellett, hogy rátaláljunk. A rikító, élénksárga, szárnélküli  virágok a száraz fű között törnek a felszínre, általában csapatosan fordul elő. A megporzás gyakran még a föld alatt megtörténik, amikor száraz az ősz nem is bújik elő, ilyenkor egyedi módon a föld alatt virágzik.

Amikor még a természettel összhangban éltek és az őserők  rendjéhez és ritmusához igazodtak a Kárpát-medence első szántóvető népességei, amikor életet vetettek a földbe, figyelték az égi és a földi jeleket egyaránt.

A vetővirág megjelenése bő termést ígért, ahol megjelent, a talaj jó minőségű réti feketeföld volt, ami a búzának is megfelelt.

Ez lett a veszte, mert eredeti életterét a hajdani löszpusztákat szinte teljes mértékben felszántották.

A fennmaradt állományok sorsa bizonytalan. A Fruška Gora lankáin sorra épülnek a hétvégi házak, a réteken elmarad a kaszállás, a behurcolt jövevények pedig elfoglalják életterüket. Nagyobb veszély leselkedik rájuk a bánáti pusztákon, mert  a több ezer vagy tízezer !!! hektárt birtokló és bitoroló újkori földesurak, (nem több csak egy tucat) akik mértéktelen vagyonukra a magánosítás idején tettek szert, kiméletlenül törik az ugart. Néhány évvel ezelőtt Bóka határában közel felezer hektárnyi legelőt szántottak fel, seperc alatt. Korábban amikor az adai komppal keltem át a Tiszán telistele volt a fejem ezernyi számomra izgalmas kérdéssel.

Vajon sikerül-e meglesnem végre valahára, a túzokkakas márciusi násztáncát Hódegyháza határában, megszólaltak e már a szikipacsirták az Aranka mentén, hány fiókát nevelt fel a Majdányi pusztákon költő parlagi sas.  Ma, amikor már a komp sem közlekedik óvatosan szinte aggógva gördülök át a törökkanizsai hídon, ki tudja mire számithatok, mivel szembesülök, mi maradt meg a bánság különlegesen gazgad élővilágából, az ősi alaföldi táj árculatából, mely egészen a közelmúltig meg tudta őrizni eredetiségét, konokul dacolva a vesztébe rohanó világgal.

A miénkhez hasonló tájegységen, a Hortobágyon bezzeg működik a nagyipar.  Euro milliókat költenek tájrehabilitációra. Legel a ménes, a racka és a cigája, kondában a magyar mangalica.  Föld alá rejtik a távvezetékeket, mely zavarja a puszta eredetiségét, hangulatát, a kilátást, de elsősorban azért mert rengeteg állat pusztulását okozták. A Kiskunságban is Uniós forrásokból folyik egy hatalmas projekt, melynek célja a veszélyeztetett szalakóták élőhelyének, a ligetes, rétekkel tarkított, tanyás pusztáknak a megőrzése és fenntartása. Irigykedve olvasom a híreket de róluk csak a bókai félezer hasít belém fájdalmasan.  

“A múltat tiszteld a jelenben és tartsd a jövőnek” (Vörösmarty Mihály)

Vajon mi miért nem tiszteljük őseink hagyatékát? Az adott természeti környezet nyújtotta előrelátóan bölcs tájhasználatot, az állatartás és gyepgazdálkodás hagyományos formáit vagy a szilaj pásztorkodás ezernyi rítusát.

Ha másként nem legalább tegyünk róluk említést sokszor és nagyon hangosan, mert eleink kulturális, szellemi, tárgyi és természeti öröksége nemzeti kincs. Lenne mit bemutani, lenne mivel dicsekedni, lenne mit megőrizni.  

Keveset látok ebből, nincs hol és lassan nincs kinek beszélni a kezdetekrők, pontosabban arról az öt generációs emlékezetről amit általában a néprajz tudománya hagyományosnak nevez vagy fogalmaz.

Lassan hírmondója sem marad a gazdag és egyedi élővilággal rendelkező füves térségeknek, melyek itt a Kárpátok ölelésében a Kelet és a Nyugat mezsgyéjén formálódtak egyedi mivoltukká. 

A vetővirág, a száraz turáni pusztákról érkezett mintegy kilencezer évvel ezelőtt, de ott sem volt vele kegyes az anyatermészet, ezért furfanghoz folyamodott, mint annyi más keletről érkezett társa, és terméseit mézes csomagokba  pakolta, ezzel édesgetve magához földalatti társait, a szorgos hangya népet, akik azóta is minden tavasszal boldogan hurcolásszák magvaikat ide-oda, sokfelé. Ennek köszönhetően, a füves pusztákkal együtt népes telepeik is eltüntek ugyan, de kis szerencsével egészen vártlan helyeken bukkanhatunk rájuk. Árokpartok, kiszáradt vizmosások lankái, őskori földsáncok vagy kunhalmok pereme lett az otthonuk, de ők maguk  mégis túlélők. Nem adták fel, nem hagyták hogy megölje őket a disznófejű Nagyúr. Itt maradtak, fennmaradtak, kitartottak,  mert hittek a népi bölcsességben mi szerint sohasem szabad elvágyódnunk onnan ahol otthon vagyunk.

                                   

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon