A kárókatonák visszajöttek

HULLÓ

Hajnalodott. A februári nádas csendjét lidérci hangok törték darabokra.  A napkorong emelkedésével a vinnyogás, a röfögés, a rikácsolás egyre csak erősödött.  Az ünnepi tollpamacsokkal díszített civakodó fekete sereg túlharsogott mindent és mindenkit és fittyet hányva a télre és a hagyományokra, ők beszerelmesedtek.

Kormoránok voltak.

Ősi halászmadarak, kárókatonák, ahogy errefelé hívták őket, a háborítatlan mocsarak lakói voltak egykor. A tőzeges ingoványokkal együtt eltűntek ők is, és Vajdaság területén, csupán a Duna járhatatlan erdőségeiben maradt fenn írmagjuk.

A kormoránok okos tanulékony, mondhatni művelt madarak, akik olvashatták Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényét, melyben Burai J. megfogadta, hogy visszahívja a kárókatonákat.

Kissé megkésve, de annál nagyobb tömegben, megérkeztek hát régi - új hazájukba, de sokan nem várták őket tárt karokkal. A jövevények igyekeztek beilleszkedni és aktuálisnak maradni, követni a történéseket, haladni a korral. Megtudták azt is, hogy jelenleg klímváltozás van, havazástól hát nem kell tartaniuk, vidékünkön az már a múlté, kiment a divatból. Ehhez igazodva, már januárban fészket raknak és februárban szürke tojásaikat melengetve, örülnek a szikrázó napsütésnek.  Műveltségükhöz az is hozzátartozik, hogy az ember által művelt területeken jelennek meg, mint a halastavak, víztárolók, bányatavak környékén, ahol kedvenceik a babuskák és a törpeharcsák tenyésznek nagy tömegben.

Palicson 2012-ben bukkantak fel az első telepesek, és ahogyan lenni szokott más hódítók esetében is, óceánon innen és túl, a jövevények hamarosan kiszorították a madárszigetek békés lakóit.

Fészkeiket a fák legmagasabb ágaira építették, ezért nagyívben lepiszkoltak mindent és mindenkit, ami alattuk élt és mozgott. Tékozló életet folytatva, pazarolják eleségüket, nincsenek tekintettel másokra, nem törődnek egyebbel csak a civakodással meg egymás ócsárolásával.  Otthonaik alatt halomban állnak a félig megemésztett haltetemek, napközben dögevő sirályok gyülekeznek kolóniákban, éjszaka vándorpatkányok osztoznak a koncokon. Magas röptű műveltségük azonban önimádathoz és önzőséghez vezetett.  Nem törődve környezetükkel, elpusztítják saját otthonaikat, mivel költőfáik csak néhány évig bírják ürülékük maró hatását. Rövid idő alatt felélik élőhelyük erőforrásait és túlszaporodott madárvárosaik elnéptelenednek, lakóik elhagyják a csupasz, lepusztult ligeteket, elvándorolnak újabb költésre alkalmas szigetek reményében.

Hirtelen sötét fellegek jelentek meg a tó felett és mennydörgéssel kisért jégeső zúdult a nyakamba, mint a nyári zápor, csak februárban.

Nem ért váratlanul az ítéletidő, meg sem lepődtem, lassan megszokom és elfogadom, hogy ezután a különleges lesz a normális, a mindennapos, aszály és áradás, tűz és dermesztő hideg váltakozva keserítik majd napjainkat.

Kérdés, hogy meddig tudunk kitartani, meddig lesz hitünk és erőnk, a tomboló viharok után rendezni sorainkat.

Talán, mint a kárókatonák, okosabb lenne azonnal egy új lakható sziget után kutatni. Talán, ki tudja, vajon létezik-e ilyen sziget egyáltalán? Sokan, hisznek benne, de a tapasztalat mást bizonyit.

Sorsunk, mindig is tudásunk és döntéseink bölcsessége szerint alakult. Ne késlekedjünk hát meghozni azokat.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek