HULLÓ
Megjelent a Magyar Országgyűlési határozat tervezete, amely szerint március 20-a legyen a halak napja.
Elsődleges szándéka a halak további népszerűsítése, ökológiai, hagyományőrző, gasztronómia és rekreációs szerepének megismertetése, mert ez az állatcsoport nem mindig kapja meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelne. Választásuk azért esett március 20-ra, mert ez a csillagászati tél utolsó napja. Egy olyan időszak veszi tehát kezdetét, amelynek sikeressége meghatározó vizeink halállománya szempontjából.
A halakról ritkábban esik szó a természetvédelmi fórumokon, érdekes (talán nem is annyira), hogy szinte kizárólag a sporthorgász rovatok tesznek említést róluk, ott is elsősorban, a hogyan -, mikor -, mennyit -, mit -, mekkorát, de elsősorban a mivel foghatok témák körül folyik a végnélküli disputa. A mivel foghatok kérdéskör (ez lehetne a reklám helye), egyértelművé teszi, mi tartja melegen és gerjeszti a parazsat, melynek eredete a távoli múltba eleink vadászó- gyűjtögető életmódot folytató időszakára nyúlhat vissza. A hal, mint élelemforrás társítás rendületlenül jelen van, továbbra is megszokott és elfogadott közhely.
Sok víz fog lefolyni a Dunán (még az aggasztóan alacsony vízállás idején is), mire a vajdasági vizek állapotáról, mint őshonos halaink természetes élőhelyeiről, higgadt beszélgetéseket tudunk majd lefolytatni, szakmán kívül és belül. Nem a halgazdaság, a horgásztársadalom, a szabadidő-szórakozás, a gasztronómia, hanem a halak vetületéből körbejárva, vezetve a téma fonalát. Mert ők ugyan nem panaszkodnak, meg szem szólalnak, némák, mint a halak. Megjelennek, sokasodnak vagy ritkulnak, esetleg kipusztulnak és eltűnnek nyomtalanul, mintha ott sem lettek volna a szomszédos patakban, sohasem.
Ami az utóbbi fél évszázadban történt felszíni vizeinkkel az, ha létezne ilyen alkotói műfaj, akkor az öko-horror kategóriába sorolhatnánk, igaz, mostanság mind gyakrabban szembesülünk az ökocid fogalmával is.
Voltunk ugyanis, és még vagyunk napjainkban is, akkora ökrök, hogy megtettük azt, amit nem lett volna szabad, és megengedtük azt, ami megtörtént gyakran még tapsoltunk is hozzá.
Most a két főbenjáró bűn (lecsapolások és szennyezések) mellett a harmadikra hegyezném ki a tollamat, mely nem más, mint a halasítás, az-az a tájidegen fajok telepítése országba - világba, csak éppen oda nem, ahol a helyük lenne. A távoli vadvizek gazdagsága után áhítozva, szerettük volna létrehozni a mi magunk megálmodott paradicsomát. Valljuk be, arról megfeledkeztünk (érthető hisz már oly rég, talán igaz sem volt), hogy egykor a mi Tiszánk, mely szegény falvakat és gazdag városokat éltetett szinte ingyen, mások szemében éppoly gazdagnak és bőségesnek tűnhetett, mint a távoli földrészek mesés folyamai. Mire kiderült, hogy mégsem a hazai halfajtákkal van a gond, már hozzáláttunk a csodahalak áttelepítéséhez. Pakoltuk őket, ide – oda (a nemkívánatos potyautasokkal együtt), ahova éppen kedvünk támadt, a nagy fogás, a nagy hal reményében, mint az “öreg halász” anno, a tengeren. Természetesen nem így történt, a sikertörténetek mind kudarcba fulladtak, vizeink pedig rövid idő alatt tele lettek tolakodó idegenekkel, akiknek van egy közös tulajdonsága, legyen az állat, növény vagy emberi lény, élőhelyükről rövid idő alatt kiszorítják a hazaiakat. A háború (akár az osztályharc) tehát folytatódik, de mivel a zavarosban halászgatás általában balul sül el, lehetetlen kiszűrni a jó és a rossz halakat, esetleg kifoghatunk néhány nagyhalat, de az a lényegen nem fog változtatni.
A versenyfutásban jelenleg két esélyes számíthat dobogós helyezésre. A két rivális nagyhatalom, Amerika képviselője a törpeharcsa, Oroszország jelöltje a babuska, akik már eddig is várakozáson felül teljesítettek. Vannak azonban olyan váratlan és rendkívüli helyzetek, melyeket még összefogással, együttes erővel és akarattal sem tudnak megoldani (ebben az esetben túlélni), mint amilyen a Bácsér (vagy Krivaja ahogy tetszik) évek óta fehéren bűzölgő vize.
Miközben mi, akik a biztonságos partról horog helyett orrunkat lógatva, arról vitázunk (inkább csak okoskodunk), hogyan -, kinek -, mivel-, mikor - és főleg miből kéne és lehetne helyrehozni a tarthatatlan állapotot, addig hívatlan vendégeink feltűnés nélkül, ahogy érkeztek annak idején, csendesen továbbállnak (úsznak) és a trutyi helyett a közeli, frissen ásott, fenszi horgásztó medrét választják új lakóhelyüknek, őshonos fajtársaik, a tulajok és mindannyiunk nagy-nagy szomorúságára.
Megosztás
