A havasi cincér

Korábban, amikor az autópályán Újvidék irányába robogtam és Szenttamás magasságában kirajzolódtak a Duna páráin remegő Fruška gora kéklő lankái, egyetemista éveim erdei ösvényei jelentek meg emlékeimben. Mons Almus, a termékenység hegyének nevezték a rómaiak, Anonymus pedig a Tarcal nevet egyenesen a mongol szóból eredő, kémlel jelentésre vezette vissza: Kémlelő-hegység–szabadon.

Tíz nap a természetben, azzal foglalkoztunk, amit megálmodtunk, amit választottunk, amit szerettünk. Állat -és növényismeret, herbárium és rovargyűjtemény, néhány szóbeli vizsga, (semmiség), meg amit az örök május bódító (ha összejött hódító) illata nyújthatott.

A gerinctelenekkel volt a legtöbb gondunk, nehezen jegyeztük meg a cifra latin és nekünk magyaroknak, a gyakran kimondhatatlan szerb elnevezéseket.

A bogarakhoz tartozó cincérek neve a sztrzsibuba (stržibuba) csak többszöri próbálkozásra sikerült, nagy nehezen, döcögősen, de akkoriban nem nevettek ki bennünket, ha bakiztunk.

Az egyetem első évében még sokan voltunk magyarok.

Legtöbben a Telepen laktunk, ott találkozgattunk, de a legendás Dominóban vizsgák utáni örömnapokon, rendszeresen. A gerinctelen proffnak (nem a kiállásáról, hanem a tantárgyáról kapta generációkon át öröklődő csúfnevét) volt egy kabalája, a hangzatos nevű Rosalia alpina, a havasi cincér, amely a szigethegy egyik legnagyobb természeti értékét képviselte.

Plusz pontok reményében, kerestük, kutattuk a szürkés-fekete rovart, mi több hívogattuk, csalogattuk, Rozália, Rozália ... és kacagásunktól zengett a tavaszi erdő.

Voltak napok amikor csak Rozinak szólítottuk, idővel már elhangzott egy-egy kuplé is: Hallod-e Rozika te? ... Hamarosan kiderült, hogy a temerini Rózsika magára vette a sok Rozizást és ahogy lenni szokott, az eset megosztotta az addig összetartó társaságot. Mivel tudtuk vagy éppen akkor jöttünk rá, hogy a történelem ismétli önmagát, csak vállat vontuk, és az élet ment tovább, de szerencsére a lényeg sem maradt el.

Egy napsütötte erdei tisztáson pillantottuk meg a Kárpát-medence talán legszebb bogarát.

Kültakarójának alapszíne fekete, de mindenütt nagyon sűrűn álló, igen rövid szőrök fedik, amelyek az alap felületét szinte teljesen eltakarják. A szőrök legnagyobbrészt kékesszürkék, de az előháton és a szárnyfedőkön több bársonyosnak látszó fekete foltba tömörülnek, amelyeket világosabb sáv keretez. A kifejlett bogár (az imágó) testhossza 2-4 cm. A hím csápja jóval (majdnem kétszer) hosszabb a testénél, a nőstény csápja alig hosszabb. Nevével ellentétben nem a magas hegységek hóval borított bérceinek, havasainak lakója, leginkább hegyvidéki bükkösökben él, általában 300 és 2000 méter tengerszint feletti magasságban. Más erdőtársulásokban sokkal ritkább, és azokban leginkább csak akkor fordul elő, ha elegyesen bükk is található bennük. A nagyon sűrű, zárt erdőket kerüli; mivel fejlődéséhez legalább részben napsütötte, aránylag szabadon álló cserjékkel és kisebb fákkal nem körbenőtt elhalt fák kellenek, inkább ritkás, nyíltabb állományokban, lékekben, utak és tisztások szélén fordul elő.

Pontosabban fordult elő, mert csupán röpke fél évszázad alatt egykori elterjedési területén állománya töredékére csökkent.

Mi okozhatta ezt a nagymértékű pusztulást?

A válasz nagyon egyszerű. Akár a többi sérülékeny faj esetében is: élőhelyük elvesztése, tápnövényeik visszaszorulása, a klímaváltozás közvetlen hatásai. Napjainkban tűnnek el az utolsó európai őserdők, a több százéves bükkösök (egy-egy példány akár 900 évig is élhet), gyakran a tűzifa származási helyét bizonyító bélyegzőn szépen kiolvasható a Nemzeti park neve, ahol a költségvetési hiányt tarvágással pótolják.

Nesze neked természetvédelem, kecskére a káposztát.

Néhány évtized alatt megváltoztak a dolgok az újvidéki egyetem háza táján is.

A havasi cincérekkel együtt elfogytak a magyar egyetemisták is. A két jelenség között ugyan nincs semmiféle kapcsolat, eltekintve attól, hogy hosszú ideig mindkettőt elhanyagolták, megfeledkeztek róluk. Jeles magyar professzoraink nem kaptak utódot a természettudományi katedrán, míg az 1970-es évek generációit Mikes Mihály, Kasztori Rudolf, Bózsa Pál és Kovács Sztrikó Zoltán oktatták és nevelték hitvallásra, addig az 1990-es évek egyetemistái kizárólag már csak szerb nyelven vizsgázhattak, minimum anyanyelvi szinten. Újvidék helyett inkább Szegedet és Budapestet választották, pontosabban irányítottuk, szinte küldtük őket, csak el innen, minél távolabb, itt úgysincs jövő.

A vajdasági fiatalok pedig, az itthon tovább tanulók, támogatások nélkül csendben, szerényen lapultak és várták sorsuk jobbra fordulását, ami szerencsére (talán még időben), be is következett. Gyógyírként hatott az ötlet és a gyors megvalósítás: Európa Kollégium projektnek hívják. Egycsapásra merőben megváltozott a magyar fiatalok helyzete, mert a támogatásnak köszönhetően a tehetséges, ám szerény anyagi háttérrel rendelkező diákok is diplomához juthatnak.

A Fruška gora kékes lankái láttán, ma már nemcsak a nosztalgikus májusok emlékei cikáznak fejemben. Esélyt kapott a havasi cincér, melyet Magyarországon a 2019-es év rovarává választottak. Időközben Szerbiában is fokozottan védett fajjá nyilvánítottak, de bízom abban is, hogy a hegyet kutató, egyre sokasodó fiatalok, újra találkozhatnak majd vele, a díszes, hosszú csápú Rozáliával.