Drágakövek

HULLÓ

Szekeres Ágnes emlékére.

 Mikor az árnyékos hajlatokban még piszkos hófoltok lapulnak, de a mezők felett már felcsendül az érkező pacsirták dallamos éneke és a csupasz kertek sűrűsödő homályából a feketerigó lágy strófáit sodorja felénk az alkonyati szél, fokozódó nyugtalanság keríti hatalmába az embert. Ki a szabadba – szól az ősi parancs, a koratavasz mámorító csábítása ez, melynek nem tudunk és nem is kell ellenállni. Felkerekedek én is, ismert és ismeretlen csapásokat követve figyelem a kikelet láthatatlan, apró jeleit.

Amikor a tarka sáfrányok első virágai megjelennek a szunnyadó avarban, eljön a tavaszi vadászat ideje, de nem éber erdei vad a célzott zsákmány, hanem kövek, valódi drágakövek.

A történet egy kellemes tavaszi délutánon kezdődött, amikor tóparti portyáim során, egy kukoricaföld végén ücsörögtem, egy még az ősszel ottfelejtett szárkúp tövénél. A földet morzsolgató ujjaim közé egyszer csak egy furcsa éles tárgy keveredett.

- Hát, ez meg mi lehet? - tettem fel a kérdést, és másnap már a Városi Múzeum régészeti osztályán faggattam Laci bácsit a régészt, a különös leletről.

Igen, egy nagyon értékes, kovakő pengét találtam, melyet vidékünkön, több ezer évvel ezelőtt az őskori emberek használtak.

Felbuzdulva nagyszerű felfedezésemen (ha már ilyen könnyen lehet több ezeréves tárgyakat találni), a következő kirándulásaim során az élővilág megfigyelése helyett, leszegett fejjel a földet bámulva bóklásztam a sáros dűlőutakon, rögös szántókon, meredek partoldalakon. Ezúttal sajnos eredménytelenül.

Alaposan átgondolva a dolgot, rájöttem, hogy túl keveset tudok a titokzatos kőről és egyáltalán az őskori emberek életéről, így szorgalmas tanulásba kezdtem, ami, ha nem iskolai kényszerből történik, nem is oly szörnyű foglalatosság.

A Szabadkai Városi Múzeum kutatóinak munkáit vettem elő, miszerint hol találhatók vidékünkön a pattintott- és a csiszolt kőkorszak legjelentősebb régészeti lelőhelyei, milyen leletekre lehet számítani, hogyan ismerhetők fel, és választhatók szét az egyes időszakok tárgyi emlékei.

Miután bepótoltam a történelemórák hiányzó leckéit, lázas kutatásba fogtam, de hiába, újabb követ továbbra sem találtam. Tovább tanultam és régész barátaim segítségével lehámoztam a titkok fátylait azokról a tárgyakról, melyeket időközben a földeken találtam. Ezek főleg különböző cserépdarabok voltak, melyeket anyaguk, nagyságuk, színük és mintázatuk szerint csoportosítottunk. Nagyszerű érzés volt, amikor szétválogattuk, a neolitikum durván díszített cserepeit a fénylően szürke szarmata vagy az okkersárga, avar kori daraboktól. Felhúztuk hát évezredeket lépő óriáscsizmáinkat és elindultunk az őskor ködös homályából a közelmúlt már számomra is ismert írott történelméig. A letűnt civilizációk, tárgyi hagyatékával kikövezett utakon haladva jutottunk el a máig, csupán az útszéli jelzéseket kellett felismerni és megfejteni.

Igazi IDŐUTAZÁS. De hol rejtőzködtek a kövek, mert engem igazán „ők”, a tűzkövek érdekeltek.

Egy kora tavaszi kirándulás során megfejtettem a titkot.

Azon a napon a megszikkadt földből egymás után csillantak elő az apró kődarabok. Általában néhány centiméteresek voltak, jól látható, pattintással kialakított élekkel, hegyekkel. Színük a barnás vöröstől, a sárgán át a fehérig váltakozott, de átmeneti mintás darabokat is találtam. Megkerült a féldrágakövek közé tartozó fekete, üvegszerű obszidiánt is.

A kovakövek csak koratavasszal láthatók közvetlen a hóolvadás után, a tavaszi szántás kezdete előtt. Csak azokat találhatjuk meg, melyeket az eke a felszínre dobott és a télvíz lemosta róluk a földet. Egészen rövid ideig láthatók, csakhamar újra belepi őket a por és elrejti a zöld növényzet.

Valójában szilícium ásványról van szó, amit kova, illetve tűzkőnek, francia zsargonnal szilexnek neveznek.

A távoli hegyekből (Kárpátok, Bükk) kerültek vidékünkre a kőbaltával jól megmunkálható kődarabok (magok), melyekből az ügyes kezű mesterek pengéket, kaparókat, nyílhegyeket pattintottak. Az őskori cserekereskedelem fontos árucikke lehetett a kovakő. A neolitikumi települések helyén láthatók, koruk 5-6 ezer évesre tehető. Ha szerencsénk van mellettük kőbaltákra, állati- vagy emberi csontokra és egyéb apró eszközökre is rábukkanhatunk. Végső helyük a múzeumi gyűjteményekben van a többi tárgy mellett, melyeket a régészek feltáró ásatásaik során hoznak a felszínre.

Régészek.

Elhivatott időutazók, a beavatottak, kik apró, szinte láthatatlan részletekből, birodalmakat varázsolnak elénk, fényűző hatalmuk teljes pompájában, vagy az elszegényedett háborúktól vérző fejedelmek bukását tárják fel a maguk kegyetlen valóságával. Azon kevesek közé tartozok, aki bejárhatta velük környékünk jeles régészeti lelőhelyeit.

A jeltelen halmok, gazos árokszélek, egyhangú parlagok szólaltak meg kezük érintésétől.

 

A Szkiták által emelt kunhalmokat, a vad Jazig nomádok temetőit, Ludas legnevezetesebb régészeti lelőhelyeit, a Gyöngypartot, ahol a rézkorban apró falucska húzódott, vagy a Budzsák félszigetet, melyet már a pattintott kőkor idején (i.e. 18. 000 év) időszakos vagy állandó jelleggel lakták a rénszarvasok és az őstulok csordáit követő vadászok.

 

Megismerhettem kanizsai Halász tér bronzkori emberének paticsfalu házainak maradványait, melyekre még ma is lépten - nyomon rábukkanhatunk. Megérinthettem a középkori Szabadka várfalának hirtelen, váratlanul előkerült vörös tégláit, és a Kaponyai falucska, a tatárjárás során feldúlt egyedi kriptáit és az utánuk következő háromszáz év gyermek sírjait.  Amikor a szikrázó verőfény, illatos sáfrányokkal hinti be a Hingapart füves lankáit, szerte a mezőkön csillogó drágakövek üdvözlik az érkező kikeletet. Csak rövid ideig díszítik a megkopott ludasi tájat, hamarosan újra elrejtőznek és visszahúzódnak évezredes magányukba, makacsul őrizve a múló időt, melynek csak törékeny foszlányát ismerhetjük meg ritkán, egy-egy röpke pillanatra.

A szerencsés beavatottak a kiválasztottak.

Övék a dicsőség.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon