Borztanya a belvárosban

A borz óvatosan bújt elő vackából, hosszasan beleszimatolt a levegőbe, megrázta vastag bundáját és cammogva elindult éjszakai portyájára. Megszokta a város moraját, a lámpák neonját, az emberi hangokat, és a váratlan dörrenéseket. Élelmet talált bőséggel.  Évek óta elszaporodtak a rágcsálók, a szemeteskukák kínálata pedig kifogyhatatlan és egyre gazdagabb. Ellensége nincs, a kóborkutyákat időnként összeszedik, vadászni a belváros területén tilos.

A vasútállomás ódon épületeinek ezernyi rejteke biztonságot és védelmet nyújt számára. Elhagyatott és kihalt itt minden, vonatok csak ritkán tolatnak, utasok alig, a romos épületek lakatlanok. Néhány éve távolról érkezett idegen emberek jelentek meg kisebb csoportokban, időszakosan, de alkalmanként őket is összeszedik és minden marad a régiben.

A bozót takarása ecetfa, ostorfa és a tövises szeder áthatolhatatlan sűrűsége védi a kotorék bejáratát. Egyedül a forgalom jelenti számára a veszélyt, a gépjárművek kiszámíthatatlan száguldása aggasztja igazán. A Majsai-hídon szinte lehetetlen átkelni. Nemrég egyik, még fiatal és tapasztalatlan fajtársa megpróbálkozott, de az árokban végezte.  A közlekedés még azoknak is nehézséget okoz, akik ismerik a szabályokat, de ők is olykor hosszasan várakoznak,  elsősorban a reggeli és a délutáni csúcs idején, nem beszélve a nyári zivatarok okozta káoszról, amikor a hirtelen lezúduló csapadék elárasztja az aluljárókat. Olyankor megbénul a forgalom, csak azok tudnak haladni (a natív őslakosok) akik ismerik a sikátorokat, mellékutcákat és a biztonságos magaslatokat. A hidat ezért már évek óta kerüli, de a benzinkút környéke megbízható élelemforrásnak bizonyult. A drótkerítés mögött mindig akad eldobott szendvics, rágcsa vagy más harapnivaló.  

A borztanya Szabadka központjában, csupán néhány száz méterre a híres nevezetes városháza tornyától, abban a városban található, amelynek főterén Mikszáth Kálmán emberi tisztelettel levette kalapját, amikor 1880 szeptemberében körbesétált a bácskai metropolisz utcáin.

„A jó bunyevácok és a híres »bácskai icce« metropolisza ez. A magyar vendégszeretet itt van kifejlődve a legjobban. Földjük a legtermőbb, asszonyaik a leghíresebbek. Egészen modern város ez, élénk kereskedelemmel és bizonyos olyan jellegével a civilizációnak, amelyet Szegeden nélkülözni kell. (...) Annyi azonban bizonyos, hogy Szabadka oly rohamosan emelkedik egy idő óta, mintha ott is a rekonstrukció folyna. Nagy és fényes épületek emelkednek gyors egymásutánban, kövezete gyönyörű és előkelő városi színezetet kölcsönöz neki. A városháza előtt, mely impozáns ódonságával hat, pöckösen lépkednek a kékdolmányos hajduk a néma kövezet ünnepélyes kopogásában, mintha a hatalom súlyának érzete nehezednék ránk. „– írja Mikszáth Kálmán első benyomásait Szabadkáról.

Az író Szegedről érkezett, ahol minden a rekonstrukcióról szólt, az 1879-es nagy árvíz utáni újjáépítésről.  Pedig Mikszáthot akkortájt még nem fogadták a mai Szabadka, a Korzó vagy a Raichle park mentén sorakozó szemet gyönyörködtető építészet remekei, melyek a századfordulón, vagy a XX. sz. első évtizedében épültek. Nem beszélve az ódon városháza helyén, 1908-1912 között emelt szecessziós városházáról, Szabadka jelképéről, büszkeségéről, egy letűnt korszak tanúbizonyságáról.

Az alföldi szecesszió építőművészeti stílusa talán itt teljesedett ki legjobban. Lechner Ödön szerint az épületeknek beszélniük kell tudni azon a nyelven, amely kultúrának a szülöttei. Szabadka patinás épületei a város egykori lakosainak érzésvilágát, ízléskultúráját, gondolkodásmódját tükrözik és sajátosan magyar stílusirányzatot képviselnek.    

Ha minden igaz a borzcsaládnak hamarosan új otthon után kell néznie, mert az épülő Belgrád – Budapest gyorsvasút teljesen fel fogja számolni a vasútállomás roskadozó épületeit és a pályaudvar elgazosodott egészét. Ennek tudatában bízzunk benne, hogy évtizedek hanyagsága orvosolható és a jelenlegi fertő már nem fogja sokáig nyomasztani a környék lakóit. Más a helyzet a városkép átalakítása kapcsán, mert egy nagyméretű rombolás felbecsülhetetlen és tartós károkat okozna és visszafordíthatatlan folyamatokat indítana el. Azoktól a „nagy és fényes épületek” - től tartok mindinkább, melyek „előkelő városi színezetet kölcsönöznek” majd szülővárosomnak, elsöpörve egyszer és mindenkorra azt a régi képet, amitől szabadkainak érezzük magunkat és Szabadkának tartjuk a várost, mely óv és biztonságot nyújt, amit szeretünk és fontos nekünk és védelmezünk, ha kell. Mert védelmeznünk kell, hisz komor fellegek tornyosulnak jelenleg felette, melyek viharától eltűnhet, vagy merőben megváltozhat a megszokott városkép. Fontos és megnyugtató, hogy a Városi Tanács magyar képviselete határozottan elítélte a belváros épületeinek lebontását és kiállt az értékek megóvása mellett. 

Egyik városvédő építesz kollégám mondta nemrég:

Egy város, műemlékei nélkül olyan, mint az ember gondolatok nélkül.