Békegalamb

A balkáni gerlét Frivaldszky Imre (1799–1870) fedezte fel és írta le a tudomány számára a Magyar Tudós Társaság 1838-ban megjelent évkönyvében. Az első példányok a második balkáni expedíció anyagaival érkeztek Pestre.

Frivaldszky a „félholdas galamb” magyar és a Columba decaocto tudományos nevet adta a fajnak.

A XX. század 20-as éveinek elején indult a látványos európai terjeszkedése. Miután Kis-Ázsiából átkelt a Boszporuszon, egy ideig a Balkán-félsziget déli területein erősödött állománya, majd hirtelen robbanással csupán tíz év alatt megjelent Közép Európában. A következő évtizedben, már Nyugat-Európa kapuit döngette, majd következett a Appennini és az Ibéria-i fésziget. Jelenleg a Skandináv országok kapuin kopogtat. Akkoriban még érdekelte az embereket, a természet körülöttük zsongó történései, a lapokban egymást követték a hírek, rövid közlemények a titokzatos madarak megjelenéséről. Eleinte csak gerlicének hívták, tudományos neve a balkáni gerle, csak később került be a köztudatba. Az ember által átalakított kultúráját követi, sikerét igénytelensége és a madaraknál ritkán észlelt szaporodási stratégiájának köszönheti, ami akár évi négy-ötszöri költést jelent.

Beretzk Péter a szaklapokban beszámolt egy szegedi párról, amely hét alkalommal költött februártól, novemberig. A galambokat gyakran szelíd jelzővel illetjük. A turbékoló gerlepár a szeretet, a béke, az otthon melegének jelképe. A látszat azonban csal, mert valójában kötekedő, veszekedős, gyakran agresszív madarakról van szó, ezért a balkáni gerle megjelenése az őshonos galambfélék, a vadgerlék, a kék és az örvös galamb állományainak csökkenését és teljes visszaszorulását jelentette. Néhány éve azonban egészen váratlanul megváltozott valami a galambok és gerlék háza táján. Az emelkedő átlaghőmérséklet hatására a vándorló madárfajok egy része már nem vonul délre, esetleg, rövid időre csak a mediterrán térségére költözik, időt és energiát takarítva meg ily módon.

(HULLÓ)

Az örvös galamb európai állományai többé már nem vonulnak délre télvíz idején. Nagyobb csapatokat alkotva kóborolnak, hómentes területeken telelnek át, ezzel jelentős előnyhöz jutottak vetélytársaikhoz viszonyítva. Nagyobb termete tiszteletet követel, határozott fellépése nem tűri tovább a gerlék társaságát és száz év után fokozatosan kezdik visszahódítani elveszett területeiket.

Korábban erdőlszélek, bokros ligetek lakója volt, de riadt félénkségét maga mögött hagyta, rövid idő alatt a kertek, parkok, udvarok lakója lett, sőt határozott pimaszsággal már a belváros legforgalmasabb utcáinak fáin is sikeresen költenek, fittyet hányva az emberekre, és a tülkölő, füstölögve robogó járművekre. Már az ellustult, a kukák árnyakéban elhízott, vadászni meg végképp elfelejtett macskákra sem figyelnek. Ahogyan a balkáni hódítók viselkedtek száz évvel ezelőtt, peckesen járnak kelnek az örvös galambok régi - új hazájukban, többé már nem rejtőzködnek távoli ligetekben, előbújtak és győztek. Csendesen, harc nélkül adták tudtára a világnak, hogy csupán jussukat követelik vissza, azt, ami egyszer az övék volt, ami őket illeti, az ősi fészek melegét.

Nem adták fel, kivártak az alkalmas pillanatra, nem menekültek fejvesztve szerte a világba, nem csüggedtek még a legkilátástalanabb időszakokban sem. Bíztak, hittek és reméltek, sohasem adták fel.  Büszke tartású dicső nemzetségük nem ismer megalkuvást, szégyenteljes visszavonulást. Békésen győztek, vér és áldozatok nélkül. Fejük a magasban, szemük ragyogásánál már csak a nap sugara fényesebb.

(HULLÓ)

Idén az örvös galambok a hársfa törékeny ágain építették fészküket, így az udvaromból figyelhettem őket naphosszat. Örülök visszatérésüknek, de bevallom, titkon irigy is vagyok rájuk, mert mindaz, ami velük történt, átéltem magam is, a családom, népem is. Jelen állás szerint nekik sikerült, nekünk meg ... ki tudja?  

Kisért a múlt, nyomaszt a jelen, már nem vagyok bizakodó, de még itt vagyok, itthon vagyok és vagyok. Nem adtam fel, nincs is szándékomban, nem is tehetek mást.

Van egy falu a közelben, a járás szélén, ők a kapaszkodóm. Az aszály miatt már jószáguk sincs, mégis vizet fakasztottak a pusztán. Az Szerb-Horvát-Szlovén királyság agrárreformnak nevezett kolonizációja, a földek kisajátítása, a gazdák kisemmizése és a passzív vidékekről történő betelepítések után csupán néhány magyar család maradt az aprócska településen és a környező tanyavilágban. Ők azonban konokul kitartottak, iskola, orvos, templom nélkül, görcsösen kapaszkodva a megmaradt talpalatnyi földbe. Magányukban csak az egymás iránti bizalmuk és a hit éltette őket. Most újra magyarok lakják a falut. Még időben érkezett a segítő akarat és az anyaországi támogatás. A fiatalok házhoz, földhöz és gépekhez juthattak, hangjukból bizalom árad, a falu utcái pedig újra gyerekzsivajtól hangosak.