A baleset

HULLÓ

Mozdulatlanul álltam a nádas takarásában, amikor egészen váratlanul egy vidra bukkant fel mellettem. Csak a feje emelkedett ki a vízből, amikor tenyérnyi hallal a part felé igyekezett. Szinte hangtalanul kúszott ki a nedves fövenyre, ahol azonnal hozzálátott zsákmánya elfogyasztásához. Nem mertem lélegezni sem, csak szemem sarkából figyeltem a történéseket.

Micsoda ritka pillanat, vidrát látni fényes nappal!

A találkozás öröme melegséggel töltötte el szívemet, hiszen már hosszú évek óta kísértem a vidrák sorsát, követtem útjukat, figyeltem nyomaikat olykor még hangjukat is hallottam, de az állatot meglesni sehogyan sem sikerült.

A vidrák mindig is nagy tiszteletet élveztek a vadászok és a természetbúvárok körében.

Titokzatos lények. Ők a mocsarak láthatatlan, jóságos szellemei, földalatti járataikból alkonyatkor bújnak elő, és csatlakoznak az éjszaka árnyaihoz. Számtalan átvirrasztott éjszakán lestem őket a tanya alatti stégről; holdvilágos éjjeleken pedig hangtalanul suhanó csónakkal próbáltam közelükbe kerülni, hasztalanul. Reggelre persze kiderült, hogy mégiscsak jártak a kert alatt, mert nyomot azért mindig hagytak maguk után. Szándékosan, ravaszul, mondhatnám pajkos pimaszsággal.  

Emlékszem az első találkozásra, amely egy augusztusi éjszakán történt a nyári táborok egyikén, amikor autóval mentünk hálóellenőrzésre. Hirtelen két fiatal vidra jelent meg a lámpák fényében és hosszasan futottak előttünk. Nem riadtak el, mintha csak játszadoztak, kergetőztek volna velünk. Maradandó élmény volt a találkozás a hullámzó mozgású, csillogó hátú vidám állatokkal. Vártam a folytatást, de éveken át nem történt semmi.

A második találkozás egy zimankós januári reggelhez fűződik, amikor dideregve gubbasztottam, a Szúnyogcsárda deszkafalánál, figyelve a kóborló barkóscinegék téli viselkedését.

Egyszer csak a tó jegén, egy furcsán mozgó fekete pontra lettem figyelmes. Távcsövemmel könnyedén felismertem a vidrát, amint magasra tartott fejjel izgatottan futkosott egyik nádcsomótól a másikig. Nagy testű hím állat volt, párzási idő révén valószínű nőstény után szimatolt. Egészen megközelítette a partot, így sikerült lencsevégre kapnom a szerelemtől elvakult, mámoros gavallért. A vidrák megfigyelése ritka élmény a természetjáró embernek.  Leggyakrabban a télutón szaporodásuk idején láthatók nappal is, mert ilyenkor kevésbé óvatosak. Kimerészkednek a nyílt vízre is, és ha már párba álltak együtt szelik át a tavakat, folyókat, pajkosan, játékosan, öntelt vidámsággal. Nem zavarja őket még  a felettük perlekedő sirályok ricsaja sem, akik nagy-nagy gyűlölettel támadják őket, megbosszulva a kifosztott  fészkeket és az elrabolt fiókákat.     

Az európai vidrák éjszakai állatok, vízben élnek, mozgásuk szinte a tengeri fókákkal vetekszik. Csaknem kizárólag halakkal táplálkoznak, de elfogyasztanak minden ehető vízi állatot. Otthonukat a meredek partoldalba vájják, melynek bejárata mindig a víz alatt van. Mivel természetes ellenségük nincs, szaporulatuk csekély, általában csak 2-3 fiat hoznak a világra. A felnőtt vidrák magányos állatok, de a családok együtt maradnak ősz végéig.

Értékes bundájukért és halpusztításuk miatt kíméletlenül vadászták őket, ezért állományuk Európa szerte, aggasztóan megfogyatkozott.

Nehezen viselik a vizek elszennyeződését különösen a mosóporok jelenléte, okoz komoly károsodást, mivel vízhatlan bundájukról leoldják a védő zsírréteget. A hazai állomány sorsáról keveset tudunk, de szerencsére vidékünk álló- és folyó vizeiben még szép számban élnek vidrák. Előszeretettel telepszenek meg a halastavak nádasainak rejtett zugaiban, ahol, egyesek szerint, jelentős károkat okozhatnak a halállományban.

A kutatások nem igazolják ezt az állítást, mert többségében apró termetű fehérhallal táplálkoznak melyek egyébként is a halgazdaságnak a ponty táplálékkonkurensét jelentik. Fontosak számukra a folyó- és csatornamedrek, melyek különböző vizes élőhelyeket kötnek össze, így a természetes tavak és a mesterséges víztározók vidrái szoros kapcsolatban állnak egymással. Kóborlásaikról halpikkelyekben és halszálkákban gazdag ürülékük árulkodik, melyet mindig kiemelkedő pontra helyeznek.

 

Mivel nem alszanak téli álmot a legnagyobb hidegben is, táplálék után kutatnak és a jeget borító friss hóban gyakran találkozhatunk jellegzetes lábnyomaikkal. A befagyott tórészeken a pézsmapocok várait veszik bérbe, és segítségükkel közlekednek a jégpáncél alatt. Ilyenkor a jámbor pézsmát, aki egész ősszel szorgosan építgette várát gyűjtögetve a fiatal nádhajtásokat, durván kilakoltatják. A legtöbb vidra azonban a téli hónapokra, olyan jégmentes csatornát vagy mocsarat választ, ahol szabadon vadászhat, és nem kell attól tartania, hogy a nagy hidegben a víz hirtelen befagy. Aktív vadászterületükről a parton szerteszét heverő haltetemek árulkodnak. A vidrák csak tiszta vizű halban gazdag élőhelyeken telepszenek meg ezért jenlétük a terület jó, természetes állapotát tükrözi.

A hímek nőstények után kutatva nagy területeket kóborolnak be ilyenkor. A vizet elhagyva már nincsenek biztonságban, sokuk áldozatul esik elsősorban a közúti forgalomnak.    

Lélegzetvisszafojtva figyeltem a vidra minden mozdulatát, de akkor egy hím barkós cinege jelent meg fejem magasságában és izgatottan pityegett.

Nem tágított és fokozatosan megelevenedett körülöttem, az addig szelídnek vélt nádas. Mindenfelől fészkeiket védelmező, bősz cinegék érkeztek és nemtetszésük jeléül, mind hangosabban szidalmaztak. Vidrám, persze felfigyelt az izgatott madarakra, gyanút fogott és megszakítva reggelijét, nyomtalanul eltűnt a mocsár sűrűjében. Nem bántam, hogy elmegy, legalább nem riadt meg tőlem és továbbra is biztonságban érezheti magát a lápvilág háborítatlan rengetegében.

Tavasz volt, április.

Fölöttem rétihéják rótták végtelen köreiket, a vízben udvarló vöcskök fröcskölődtek, a közelben, egy nádszálra kapaszkodva, tücsökmadár ciripelt rendületlenül. Kimásztam a partra levetettem mellcsizmáimat, és elégedetten heveredtem le a sarjadó fűre, átadva énemet a boldog áhítatnak, amelyet csak az örök természet szentélyén élhet át az ember őszintén, tisztán, igazán.

Írtam ezt, nagyon régen, 1990 tavaszán.

Most, a járvány idején csak a számítógép maradt, a szoba négy fala és az emlékek. Napközben még lefoglalom magam, rendezgetem a virágoskertet és türelmetlenül várom az újabb gyomok megjelenését, aprócska pázsitom fűszálait tegnap jobbra, ma pedig ballra fésültem át. Esténként, adataim rendezgetése közben akadtam rá egy elgázolt vidra fotójára.

2020-ban a vidra lett az év emlőse.

Szegény flótásnak nem volt szerencséje, de valójában a közlekedési tábla zavar a háttérben.

Ez a tábla fogadja korunk hősét egy természetvédelmi területen, a bősz kocsiját gyötrő, túlfogyasztásra nevelt ifjoncot, aki épp a telóját figyelte, amikor megtörtént a baleset. Rossz időben rossz helyen, a szokásos, de ok a Casco és az apuci megtérít mindent.

Ez a macska vagy mi ? ... hát... bocsi...

Vigyázhatott volna magára jobban is, elvégre nekem volt előnyöm, a tábla is engem igazol, az ÖSSZES TILALOM MEGSZŰNÉSE és én ehhez tartottam magam - így a károsult, mert a kocsi karcolásait valahogy be kell adni a családnak. Meg önmagának is, de mintha valami ismeretlen érzés kerülgetné. Lelkiismeret, vagy mi. Eddig nem kellet magyarázkodnia sem, bocsánatot kérnie tetteiért senkitől és semmiért. Mire fel, hisz miénk a világ, úgy ahogy van, minket szolgál, és miattunk létezik Isten minden teremtménye. Nekünk mindent szabad és megengedett. Így neveltek, így élek, ezt vallom, ezt tartom helyesnek. Ezen még sokáig töprengett, de meglehet, hogy azóta már meg is bánta féktelen száguldását.

 

Most amikor elcsendesült a világ körülöttünk, hirtelen rengeteg időnk lett gondolni és átbeszélni dolgainkat, úgy érzem a természet is esélyt kapott, megpihenhet tőlünk, lélegzethez juthat.

A vidráknak azonban biztosan nem hiányzunk.                 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon