Az utolsó prémvadász

Rét szélén lakott, lapos ladikjával naponta bejárta a tavat. A bőrök, háromszög alakú kereteken, az udvaron száradtak, szépen elrendezett sorokban.

Amikor cimboráimmal arra bicajoztunk, csendben lefékeztünk, széthúztuk a sövényt és meglestük az öreget, mindig a pézsmákkal bíbelődött. Különös vonzereje volt a prémvadásznak. Szinte az egész életét a vízen töltötte, a járása is úgy imbolygott mintha csónak ringatná. Naponta kétszer ment a vízre, este, amikor kihelyezte a csapó vasakat, meg reggel amikor összeszedte a zsákmányt. 

Szenttamáson született és Turiján tanulta ki mesterségét. Ott járta a barákat, ahogy arrafele hívták a vizeket (Ferenc-csatorna, Bácsér, Belyánszka bara), meglehet, hogy még Gion Nándor regényének egyik szereplőjével, Gergiánnal, a vadőrrel is találkozott. Kizárólag pézsmára vadászott, egyrészt azért, mert értékes gereznéjét jó pénzért azonnal el tudta adni, másrészt, mert rövid idő alatt annyira elszaporodtak, ezek a nagy termetű rágcsálók, hogy alig múlott el nap olyan, hogy ne került volna egy-egy állat a csapdákba.

A pézsmapocok nem őshonos emlőse a Kárpát-medencének, még Európának sem.

A XX. sz. elején került a kontinensre, Észak-Amerikai őshazájából, ahonnan értékes prémje százezres tételben érkezett évről-évre az európai piacra. Óriási volt a kereslet, ezért egy vállalkozó kedvű vadász, gróf Colloredo Mannsfeld 6 példányt (három hímet és három nőstényt) hozott át az óceánon, és prágai birtokán engedte őket szabadon. A betelepítés sikeresnek bizonyult, mert a szapora állatok gyorsan terjeszkedtek és néhány év múltán már Németországban bukkantak fel, majd hamarosan Európa minden országából jelezték felbukkanásukat.

Időközben a Szovjetunióban is telepítették, így elterjedési területe a Jamal félszigettől Szibérián át a távolkeletig húzódik.

Vidékünkön az 1940-es évek elején lőtték az első példányokat. Egész évben aktív, nem alszik téli álmot, elsősorban éjszaka mozog, de ahol nem háborgatják nappal is mutatkozik. A vidrán kívül természetes ellensége nincs, még az élősködőit is Észak-Amerikában hagyta, ezért robbanásszerű inváziójának semmi sem állíthatott akadályt. Sikeres szaporodási stratégiájához tartozik, hogy amennyiben a vadászat miatt nagyok a veszteségek, ezt több utód nevelésével pótolja, magyarán minél jobban irtjuk annál több lesz belőle.

Eleinte, mivel járatai gyakran okoztak buzgárokat és gátszakadást, még fizettek is a pézsmapocok farokért, de idővel az is kiderült, kártétele mégsem olyan jelentős, így ma már nem irtják tűzzel vassal ezt a jámbor növényevőt, kinek a fő csemegéje a nád fiatal hajtása.

Tavak, mocsarak sekély részein alakítja ki lakhelyét, amely egy központi várból és a hozzá kapcsolódó 4-5 élelemraktárból áll. A növényi részekből készült építményt átmérője és magassága elérheti akár a kettő métert is. Korábban, amikor télen még befagytak tavaink és korcsolyával bejárhattuk a nádasok rejtett zugait, gyakran pihentünk meg egy-egy pézsmavár puha üstökén.

A meglepett állat, mely a hideg beköszöntével általában a vackában pihent, olyankor nesztelenül a vízbe csusszant és egyik éléskamrájában rejtőzött el. Gyakran a jégen portyázó rókák bontották meg a nádkupacokat, de eredménytelenül, mert lakójuk azonnal odébbállt, ahogy meghallotta az éles karmok szapora kaparását.

Amikor a januári zimankóban vágtuk a nádat, mindig elkerültük a pézsmavárakat, mert az aktív járatok elvékonyították a jeget, gyakran történt baleset, beszakadás.

Az öreg prémvadász jól ismerte a pézsma csapásait. Télen térképezte fel az állományát, ekkor jelölte meg a várak helyét, vagy a partoldalba vájt kotorékokat, melyeket a partról közelített meg. Télen nádvágók, tavasszal a pákászok, akik a bodnározó gyékényt vágták, ősszel a horgászok segítettek neki a csapdák kihelyezésében.  

E letűnt vízivilág emlékeiből kevés maradt fenn, keveset őriztünk meg az utókor számára. Nagy hibát követtünk el, mert csupán néhány évtized leforgása alatt megváltozott a táj, eltűntek a lápok, a mocsarak, nélkülük nem tudott fennmaradni az ezerszínű vízivilág sem. A feledésbe merült mesterségek száma pedig csak egyre szaporodik.

Hol vannak már a nádazó mesterek, a bodnárok, a csíkászok, halászok és a szűcsök? Az utolsó prémvadász udvarát is felverte már a gaz. Amit nem örökítettünk meg időben, vagy nem mentettük meg az enyészettől, örökre elveszett, nem pótolható. Olyan, mintha sohasem létezett volna. Nem köthető hozzá semmi, és senki, akár le is tagadható.  Közösségünk fennmaradásának egyik záloga a múlt-emlékezet fenntartása, népi kultúránk tárgyi és szellemi emlékeinek őrzése, a vajdasági magyarság mindennapjaihoz kapcsolódó életformák feltárása, azok felelevenítése és bemutatása. Amennyiben fiataljaink nem ismerik meg múltjukat, őseik életét, a tájemlékezet jegyeit, kapaszkodók hiányában nehezen tudnak majd boldogulni és tájékozódni a világban.  

Annyit azonban még megtehetünk, hogy legalább a fennmaradt kincses-értékeinket féltő kézzel ápoljuk és bemutatjuk, öregbítve ezáltal hírnevünket a világban.