Az öreg fák titka

HULLÓ

A februári reggel szunnyadó csendjét egy láncfűrész bőgő hangja törte meg.

Az erdő minden lakója beleremegett.

Aki tehette, elmenekült, de legtöbbjük a fák odvában, kéreg alatt vagy az avar vélt biztonságában, még ősszel elfoglalt rejtekén maradt. A féhér nyár terebélyes törzse hosszú évtizedek emlékeiről mesélt. Zúgó viharokról, villámok üszkös zsarátnokáról, harkályok szapora csőrének odvairól és azok apró lakóiról. Fiatal, még hajlékony kérgén őzbak fényezte agancsa bársonyát, a sebek idővel göcsörtös kéreggé keményedtek, alattuk fakuszok és cincérek tanyáztak. A legnagyobb odut denevérek lakták. Téli álmukban is mozgolódtak, a legnagyobb hidegben összébb húzódtak, melengetve törékeny szárnyukat. Abban az évben több mint negyven korai denevér zsúfolódott össze a nyárfa törzsének mélyén. Tompán zuhantak a törzsek és recsegve felnyögött a vén nyár is, amikor fájába martak a fényes acélfogak. Nézték, vizsgálták a favágók, hogyan is osztályozzák, mire lesz jó egy férges, odvasan kongó óriás.

– Semmire se való, tűzre vele, feldarabolni –  kiálltotta egyikük.

Amikor az oduhoz értek, a fűrész kardja megszaladt, vér sercent, pirosra festve a hófoltos avart. Kivel vagy mivel végeztek, tették fel a kérdést és értetlenül bámulták áldozatukat. Nem is folytaták aznap a munkát, szótlanul összepakoltak.

A Makkhetesi kocsma, emléket és lelkiismeretet gyógyító, de titkokra éhező füstös homályában híre ment a vérző fának. Így szereztünk tudomást az esetről mi is.

Felkerestük az város erdészeti felügyelőjét és elmodtuk a történteket. Fiatalon, buzgón és lelkesen, hiszen védett állatok pusztultak el, nagy számban. A hivatalnok, aki az 1990-es évek vérzivataros éveiben került vidékünkre, egyre csodálkozott, mit is akarunk mi voltaképpen, kik az elkövetők, keletkezett-e valós anyagi kár, tekintettel, hogy az öreg fáktól már eleve meg kell tisztítani az erdőt, mert csak a betegséget, a fertőzést terjesztik. Bezzeg Likában, ahol eddig dolgozott, az évszázados luccosoknak megvolt az értékük, nem is érti miért zaklatjuk ilyen aprósággal. És nyomta a nehéz szöveget, olyannyira beleélte magát, hogy – tekintettel az országban dúló háború súlyosságára –, feljelentésünket szinte provokációnak tekintette. Előkerült a hivatalos lap, benne a védett fajok listája, mellettük eszmei értékük dinárban kifejezve.

Nézte, nézte a hosszú lajstromot, de sehogyan sem találta a korai denevér Nyctalus noctula tudományos nevét. Nem is találhatta, hiszen a madarak névsorát böngészte, nem az emlősökét, ezért mielőtt távoztunk volna, finoman felvilágosítottuk: attól, hogy szárnya van és repül, még egyáltalán nem biztos, hogy madárról van szó.                        

Korábban a terészetvédelem és az erdőgazdaság komoly vitában álltak. A tervgazdálkodás nem ismert tréfát, a fakitermelés a rablógazdálkodás legalizált formája lett.Így veszítette el a Kárpát-medence természetes erdeinek 89 %- át. Az őshonos fajok mellett mind nagyobb szerephez jutottak a távoli földrészek tájairól érkezett idegen adventiv fák, elsősorban az akác, az erdei- és feketefenyő, valamint a nemes nyárasok. Idővel kiderült, hogy a telepített erdők értéktelen élőhelyek, csupán faültetvények, melyek nélkülözik a természetes erdők szerkezeti felépítését, faji összetételét, gazdagságát és biológiai diverzitását.

A korszerű erdészet ma már az őshonos öreg állományokat magterületekként kezeli és törekszik fenntartásukra.

A természetes és idős állományok menedéket jelentenek számos növényfajnak, a dús aljnövényzet és az odvas fák költőhelyei megannyi védett énekesmadarunknak, rovarok százai találnak otthonra csak egyetlen nyárfa ágain, míg a szomszédos nemes nyarasok szinte élettelenek, hiszen mesterséges eredetük, gyér aljnövényzetük, az azonos korú fák eleve nem biztosíthatnak elégséges táplálékot, szaporodó- vagy búvóhelyet. Az erdőknek nagy szerepük van egy-egy terület mikroklímájának alakulásában, mert köztudottan a fákkal borított dús vegetáció sokkalta több csapadékot vonz magához, mint a letarolt, kietlen kopárok.

Hajdan Vajdaság területének nagy részét erdőssztyepp tölgyesek borították mellettük liget- és láperdők alakultak ki a mély fekvésű, vízjárta területeken. Mára csupán néhány szálakékuk maradt fenn.

A ma még gazdagon termő földjeink csapadék híján mindinkább lepusztulnak majd. Az esőt, a nedvességet pedig az erdők tudják biztosítani, ezért mihamarabb telepítsünk erdőt, ültessünk fákat, de körültekintéssel. Gyakran olvasom, hogy szikes legelőket, füves patakparti lejtőket akácosítanak. A tájdegen fajokkal rengeteg gondunk lett, ezért manapság (végre) tájainkhoz legjobban alkalmazkodott, őshonos fákkal fásítanak, ugyanis fokozottan figyelni kell arra a kevés, még eredeti- vagy természetközeli állapotában fennmaradt gyepterületre is, nehogy a fásítással  nagyobb kárt okozzunk mint hasznot.    

Vigyázzunk az öreg fákra, mint ahogyan a családban a nagytatákra, nagymamákra. Kérges kezük már nem igényli a simogatást, inkább a békét, a nyugalmat.

Hallgatag titkaikra, bölcsességükre, büszke tartásukra, árnyékot adó védelmükre szükségünk van, nap mint nap. A háznak, a kertnek, az erdő lakóinak, mindannyiunknak.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon