Atomkor

Lality

Elemista koromban rendszeresen jártunk moziba.

Az órák olyankor elmaradtak, helyettük oktató és nevelő filmeket vetítettek a Jadran filmszinház valószínütlenül óriási vásznára. Nem jelentették be előre a mozilátogatást, fokozva így a meglepetés és a jutalom érzetének gyönyörét.

A gyerekek hiszékenyek és könnyen manipulálhatók. A háborús kategória volt a  legnépszerűbb zsáner, tombolt a terem, amikor őszinte szívvel és kitörő tapsal ünnepeltük a partizánok tetteit.

Abban az időben nagyon népszerűek voltak az A-bombával kapcsolatos történetek.

Hogyan védekezzünk és mit tegyünk egy esetleges atomtámadás idején.

Emlékszem, hogy sorra épültek az atombiztos vasbeton óvóhelyek. A közeli kaszárnya udvarán gyakorlatozó kiskatonákat pedig ugráltatta a tizedes, hol jobbra, hol meg balra.

Amikor elkiáltotta magát „atom jobbról”,  a bakák balra ugrottak lehetőleg a legnagyobb pocsétába.

„Atom balról” , akkor pedig jobbra törtek a csontok és koppantak a puskák a szerencsétlen újoncok fején, miközben a gázmaszkjaikat ráncigálták elő a kekizöld tasakokból.

A Neretvai csata című szuperprodukció előtt vetítették le az atombomba félelmetes erejéről szóló kisfilmet.

Mivel a szerb szöveget nemigen értettük, szájtátva figyeltük a pergő filmkockákat, és a hazafelé menet mély megvetéssel beszéltünk az USA-ról aki, mint a fimből kiderült, titokban fegyverkezik.

És este az ágyamban forgolódva elképzeltem, amint Wasington már be is méri Szabadkát és a Kertvárost, mint esedékes célpontot.

Jaj nekünk, mi lesz velünk, mert ha netántán, mint a kiskatonáknak, mégiscsak sikerül idejében a robbánással ellentétes irányba ugrani és nem vakulunk meg a villanástól, és nem párolgunk el a nagy hőségben, jön a rettenetes nukleáris tél és akkor bizony csonttá fagyunk valamennyien.

Manapság a TV-ben nyugtalanító jelenetnek számít és 12 éven aluliaknak már nem ajánlják, ha valakit hangosan leszidnak, de akkor tekintettel az egyre fokozódó világpolitikai helyzetre, eredeti hiroshimai borzalmakkal ás tömegsírokkal tömték az oktondi nebulók fejét. Hatékony módszernek bizonyult, mert ötven év után is pontosan emlékszem a részletekre. A minap amikor kinéztem az ablakon és a lilaakác dús fürtjeit vastag hó takarta, első gondolatom az volt, a jóslat bevált, ránk köszöntött a nukleáris tél.

Hogy hol volt a robbanás? Ki tudja? Bárhol megtörténhetett, mert egy jó krimi szerint manapság a legkönnyebb egy atombombát ellopni a volt Szovjetúnió egy elhagyatott szibériai bázisáról. No meg Észak-Korea, mint nukleáris nagyhatalom, mindenre képes, lehet hogy csak az irányzékkal akadtak gondok, de van itt a közelünkben a Duna mentén is egy atomreaktor. Prométheusz óta nyugtalan az álmunk, az ördög meg pláne nem alszik, vakmerőn játszadozunk az Istenek ellopott tüzével. A híradóban semmi, csak a szeszélyes április, meg a már unalmas globális felmelegedésről szóló rémhírek.

De a logika szerint a nukleáris tél után várható volt, hogy egyszer majd ránk köszönt a nukleáris tavasz is – gondoltam –, ami a Csernobil, ukrán városka melletti Lenin atomerőmű reaktorának ,,jóvoltából" 1986. április 26-án egyszer már be is következett, most is ilyesféle történhetett.

Akkor is teljes volt a hírzárlat. A keleti blokk minden munkás-paraszt dolgozója a szabadban tartózkodott és készülődött a munka ünnepének méltó köszöntésére.

A rádióaktív felhő pedig csak mint a mai migránsok, szabadon kószált, Európa határoktól mentes kéklő egén.

Először, a rénszarvasok legnagyobb bánatára (akiket halomra lőttek már harmadnapjára, mert pont a rénzuzmóból falatoztak tudatlanul) a skandináv térséget szórta meg céziummal, majd Szibéria tajgáinak fenyőfáit.

Térségünket május 2-án érte el a sugárszennyezés.

Már napok óta működött a tábor. Tíz függönyhálót feszítettünk ki a Ludasi-tó háborítatlan nádasában. Sok fiatal segítkezett, népszerűek voltak az izgalmasnak ígérkező madártani kutatások.

A furcsa, lagymatag eső megállás nélkül szinte egész nap szemerkélt. Palicson a sétányokon több ezer ember tolongott, gyermekkacajtól volt hangos a ,,lunapark". Emlékszem arra a leírhatatlan fáradtságra, mely estefelé tört rám, de akkor már összesúgtak az emberek és ösztönösen behúzódtak a sátrak alá.

Fáradt voltam és csalódott, aggódtam kis cimboráim, diákjaim miatt, hiszen a reánk hulló cézium-137 és stroncium-90 kummulálódik a szervezetben és csak évtizedek múltán fejti ki egészségkárositó hatását.

Becsaptak, hazudtak, félrevezettek bennünket, nem mondták meg az igazságot, nem figyelmeztették az embereket a halálos veszedelemről.

Így éreztek sokan világszerte.

Még ma sem tudjuk a teljes igazságot a likvidátorokról, a katonákról, a rák betegekről, a torzszülöttekről, a genetikai károsodásról, a mutációkról, a társadalmi és egyéni katasztrófákról, az élővilágról.

 

Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.

 

Mihail Szergejevics Gorbacsov

 

A nukleáris telet idéző áprilisi hóvihar hamarosan elmúlt, nem volt itt semmiféle aljas támadásról szó, de újra, már ki tudja hanyadszor, megbizonyosodtam, hogy a gólyák mégiscsak tudnak valamit és másként tekintenek a világra, mint mi, emberek. Tanulni kellene tőlük.

Erre a korszakalkotó felfedezésre Újvidék felé haladva jöttem rá és egyben felismertem bennük az atomkorszak biztos tólélőit, a bölcs, előrelátó, körültekintő és roppant leleményes fajt, aki otthonát a táplálékban bővelkedő városi szemétdepónia közvetlen szomszédságába, egy atombiztos vasbeton oszlop tetejére építi és a hórihorgas kolosszus magaslatáról méltóságteljes nyugalommal figyeli a ránk köszöntött atomkor legújabb fejleményeit.  

 

            

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon