Aszály

HULLÓ

Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

 

Amikor kegyes a tél, tavasszal ezernyi vadvíztől csillog az alföldi puszta.  Fészkelők és átutazók, kóborlók és ritka vendégek vizitelnek sorra, megpihennek akár egy percre is, hogy lássanak és hogy őket is láthassák, hogy azután teli torokból világgá kürtölhessék a  hírt: a vízről , az életről, a dúsan zöldellő mezőkről.  Ilyenkor kivirul a gólyahíres mocsár, a szikpadkás, tocsogó és az apró szigetek mindegyikén egy-egy bibic trónol.  Ahol dúsabb a fű,  piroslábú cankó kibicel, mellette vörös palástjában feszít a nagy goda és királyi tartással lépeget a nyakigláb gólyatöcs, fekete csőrében  fészkének anyagát kínálja párjának.

Ám az égi áldás mind gyakrabban elmarad.  Nincs szomorúbb látvány a szomjazó tavaszi pusztánál.  Ahol az élet bölcsője elapad nincs jövő. Fészkeik helyett egymást őrzik a bibicek, csapatokban gubbasztanak az szürke ugaron. Várnak.  A kivárakozás csendje honol a rétség felett, minden élő a megváltó tavaszi csapadékban bízik.  Az eső pedig késik, egyre késik.
A kiszáradt puszta kihalt, szürke, jellegtelen.  Ezernyi seb, ezernyi heg és forradás borítja egykor sima arcát, melyből legdrágább kincse csordogál szüntelen.  Az élet vize vész el feneketlen árok-ereken át, elvérzik, haldoklik a végtelen rónaság.

A klímaváltozás talán legfeltűnőbb hatása melyet már évek óta tapasztalunk a szélsőséges időjárás.

Tavaly ilyenkor a belvizeket szivattyúzta az Alföld népe, mivel idén a szokásos csapadékmennyiség még fele sem hullott le, az eltékozolt vízmennyiség aranyáron lenne most mérhető.  A  talajból kivett vizet, használt és tisztított vizet bármilyen módon elengedi bűntett .  A csatornákat nem bedózerolni, hanem megfelelő elzárásokkal  vízraktározóként kell használni,  hiszen  több százezer köbméter vizet képesek magukban tárolni,  nem beszélve az elszivárgó mennyiségről,  mert  a talaj a legnagyobb víztározó tér.  Vessünk magunkra, mert aki önmaga ellenségeként el tudja vezetni a kora tavaszi vizeket  az képes lenne okos gazdálkodásra is, ez csak akarat és utasítás kérdése. Mert a mérnök nem csak elvezetni, megtartani is tud, ha azt mondják neki, ezért a vízpolitikában (ha van ilyen kishazánkban) a döntéshozókra hatalmas felelősség hárul.

  • Az 1950-es években 2 méter mélységig ástunk a homokhátság laposabb területein és már locsolhattuk a kerti veteményünket. Sok kutat fúrtunk az utóbbi időben: 12, majd 18, később 30, ma már 40-70 méterre is le kell fúrni, hogy locsolhassunk. Nagyobb vízigényű gazdatársaink kénytelenek öntözési vízkészletüket az Alföld ivóvízkészletéből 80-100 méterről kiemelni. Mindez azt bizonyítja, hogy nincs vízutánpótlás – mondja Seres Lajos aki közel négy évtizede a homokhátság lecsapolása ellen küzd.

(HULLÓ)

Tudom én, hogy az adó őfelsége sérthetetlen, léte megkérdőjelezhetetlen, de amikor sorbaállás közben  hallom a kommenteket a vízlecsapolási illetékről émelyeg a gyomrom. Kifizetem, ahogy mindenki más, de rettentően zavar, hogy még mindig így hívják és reménykedem, hogy a befolyó pénzt nem fordítják valóban a még fennmaradt vizes élőhelyek lecsapolására. Már kezdtem azt hinni, hogy szembesültünk a ténnyel hogy a természet legyőzésének csatáját megnyertük, de a háborúnak mi magunk lettünk a vesztesei. Úgy látszik tévedtem.

Ma már új Vásárhelyi tervre lenne szükség.  

 

A Duna-Tisza közén olyan jelentős a vízszintsüllyedés zajlott le az elmúlt évtizedekben, hogy sokkal komolyabban kellene tervezni és megoldást találni a terület tartós vízpótlására. Olyan nagyméretű beruházásra gondolok, mint amilyet Kiss József vitt véghez, amikor összekötötte a Dunát a Tiszával.  

 

Az 1795-1802 között épített csatorna a korszak legnagyobbja volt, és csak az 1869-ben megnyílt Szuezi – csatorna szorította a második helyre. A két bővizű folyó között sivatagosodó és fokozatosan elnéptelenedő fennsík semmiképp sem lehet a fenntartható fejlődés és a bölcs tájhasználat követendő iskolapéldája.

Hárommillió liter palackozott ivóvizet szállítanak Szerbiából Kuvaitba az elkövetkező időszakban.  A sikeres üzlettől hangos a sajtó, mert jelenleg országunk 21 millió dollár értékben exportál palackozott vizet külföldre.  No ebből a jelentős bevételből kellene a valamennyit  csepegtetni az ország aszály sújtotta éléskamrájába ,  mert  ne feledjük, hogy   a víztől még nem lakott jól  senki sem.  

“Nem a víz nemléte a baj, de az, hogy ott nincs elég víz, hol kellene, midőn ott, hol semmi haszna, elég tán még sok is van” (Gr. Széchenyi)         

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon