- Vásárkor, búcsúkor az egész város éber, sok ma az árus, amaz meg sátrat állít éppen.
- Nincs kijelölt parkolóhely, mégis szépen, egyenes sorokba rendeződnek a járművek, kérem.
- Itt a zöldséges kofák rakodtak ki, ott a tejesek mérik a túrót, sajtot, és bár van kert is a környéken, a bab, lencse, paradicsom, káposzta azért még mindig kelendő portéka.
- Emitt libát, kacsát, kismalacot vehetsz, kissé távolabb lovakat, borjúkat, teheneket nézegethetsz.
- Amott ruha, cipő, sok szerszám és kengyel, mellettük meg egy árus győzködi az embert.
- Nyolc-tízéves gyerekek üzletelnek szüleikkel, fokozatosan beletanulva így a kereskedelem rejtelmeibe.
Kicsit arrébb van aztán a nagy forgatag. A távoli tájak minden kincse gazdát keres. Posztó, selyem, fűszerek, faáru, agyagedények, vesszőből fonott kosarak és bőrcsizma – felsorolni sem lehet, mi mindentől roskad a padocska. Nézem az agyondolgozott idős bácsikat, néniket, és tudom, hogy ők azon paraszti élet utolsó sorsrészesei, amelyet unokáink már nem fognak megélni.
- Egy kislány jön velem szemben, alig három éves, barbie-t szorongat a kezében, a mosolya bearanyozza az eget.
- Dobozokban kiskutyák várnak gazdára, egy kislegénynek pedig sóvárog a szeme utána. Apuka ér mellé, együtt nézik tovább, majd továbbmennek, de maradnak a kutyák.
- Megéhezem, beállok a sorba, frissen sült kolbász illata csiklandozza az orromat.
– Zoknit vegyenek! – szalad hozzám egy mozgóárus és elébem nyomja a csomagolt zoknikat. – Ezer dinár, öt pár! – mondja jó hangosan. – Köszönöm, nem kérek. – hárítom el hangtalan. – Nyolcszáz dinár, csak magának, kérem, vegye meg! Arcom továbbra is mozdulatlan, cipőfejemet nézegetem. – De hatszáz dinárt csak megér! – erősködik tovább. Aztán valaki más: – Tollat vásárolok, régit és újat. Tollat! – hallom még most is, jól hallhatóan.
De én elfáradtam, indulok haza, és krumplicukor lett a vásárfia.
Megosztás
