A kíváncsiság a civilizáció mozgatórugója

A megfigyelés, tágabb értelemben a kukkoló társadalom legfontosabb célpontja a magánszféra. A megfigyelések során az emberek életének olyan részeibe láthatunk bele, amihez másnak semmi köze. Egy adott szituációban nem kell mindent tudnia a másik félnek.

Pixabay/Comfreak

Az emberek kíváncsiak. Ma is, és ez mindig is így volt. A kíváncsiság a civilizáció mozgatórugója. Ez sarkall minket arra, hogy új dolgokat, helyeket, embereket, lehetőségeket fedezzünk fel. Ez az ösztön hajt minket arra, hogy más emberek mindennapjaiba belekukkantsunk, hogy kövessük őket, hogy megismerjük a döntéseiket.

Amikor még általános iskolás voltam, akkor a Jó Pajtásból kerestem ki a levelezni vágyó, hasonló korú lányok címeit, és mindig nagy hévvel váltogattuk hetenként a leveleket.

Volt, hogy egy időben 5-6 lánnyal is leveleztem, és a suliban, az unalmas műszaki vagy éppen német órákon ragadtam tollat, és csak írtam és írtam. Olyan könnyedséggel és bő lére eresztve írogattunk egymásnak, mintha már 100 éve ismertük volna a másikat. Jó volt olvasni, hogy a másiknak is nehéz a suli, hogy neki is szigorúak a szülei, tudni azt, hogy mi a kedvenc étele, vagy hogy éppen kibe fülig szerelmes.

Aztán egyre nagyobb teret kaptak a közösségi oldalak.

Először az iWiW-en, majd a myVIP-en, és persze a Poznanicire is regisztráltam. Kezdetben ezeket az oldalakat nem is tudtuk használni. Suli után összeültünk a barátnőkkel és nézegettük ismerőseink feltöltött fényképeit.

Befejeztük az általános iskolát és megindultunk az életbe. Végre eljárhattunk a közeli településen lévő discoba, végre mi is nagyok lettünk. Másnap, ahogy felébredtünk, azonnal írogattuk egymásnak az smseket, hogy

valaki töltse már fel a képeket a Facebookra, mert, ugye, ami ott nincs fent, az meg sem történt. Majd mentek a lájkok, a szivecskék, és ha netán a nagy szerelem is kommentet hagyott a kép alatt, na, akkor meg madarat lehetett volna velünk fogatni. És onnantól kezdve már vagy százszor leírtuk az ő vezetéknevével a majdani  nevünket...

Akkor még, úgy gondolom, egészséges határok között mozogtunk, ami a virtuális világ bugyrait illeti. Ma már vannak olyan pillanatok, amikor magam is belátom, hogy túlzásba viszem. Na, jó, ott még nem tartok, hogy amikor elmegyek tusolni, magammal vigyem a telefonom, de mondjuk, ha kimegyek megsétáltatni a kutyát, akkor biztosan zsebrevágom a mobilom.

A közösségi oldalak, majd az okostelefonok segítségével elérhető szolgáltatások által ma már bármikor megoszthatjuk gondolatainkat, magánéleti képeinket, bármilyen élet-eseményt közzé tehetünk, vagy éppen az aktuális tartózkodási helyünket, nemcsak földrajzi szempontból, hanem maga a helyszín is, ahol éppen tartózkodunk, pontosan bejelölhető, mint egy intézmény, egy szórakozóhely, vagy éppen egy kávézó.

És itt vannak még a különböző virtuális térképek, melyek elméletben lehetőséget nyújtanak bárki számára, hogy a Föld bármely pontját akár háznyi közelségről megnézhesse.

A megfigyelés, tágabb értelemben a kukkoló társadalom legfontosabb célpontja a magánszféra.

A megfigyelések során az emberek életének olyan részeibe láthatunk bele, amihez másnak semmi köze, hiszen egy adott szituációban nem kell mindent tudnia a másik félnek. A technológia fejlődésével bizony a magánszféra határai egyre jobban elmosódtak.  Ami egyszer napvilágot látott a közösségi oldalon, azt aligha lehet meg nem történtté tenni.

Igazából az internethasználat mindennapossá válásával alakult ki az,  hogy az embereknek a valós személyiségükön kívül létezik egy „digitális énjük”is.

Sokan nincsenek tisztában ezzel a jelenséggel, pedig az internethasználat során már egy-egy kattintással számos információt közlünk magunkról. És persze tudunk meg a másikról.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon