Kisebbségi „kis és nagymagyarjaink”

Biztos, hogy mindig az a legnagyobb magyar, aki a leghangosabban döngeti a mellét?

Tetszik vagy sem, a trianoni csonkítás után a megmaradt Magyarországon kívüli területeken, majd egy évszázaddal a történtek után, a magát magyarnak valló lakosság száma alatta marad a más nemzetiségűekének. Itt-ott még relatív többséggel bír nemzeti közösségünk egy-egy városban, faluban vagy megyényi régióban, de ezek mára már csak foltok a más nemzethez tartozók tengerén.

Ezen a tényen nem szabad keseregni, hanem politikai eszközként kell kezelni és tényként tudomásul venni.

Feltehetjük a kérdést:

A kisebbségi politizálásnak így milyen alternatívái vannak az elszakított területeken?

Milyen politikát folytathat egy kisebbségi magyar közösség az utódállamok bármelyikében?

Mindezek a majdnem száz éves kérdések a mai napig nem tisztultak le az emberek fejében, ezért közhangulatban és közbeszédben tudathasadásos helyzetet eredményeznek.

 

Egyik lehetőség a hősies ellenállás, amely mára kimerül a szájhősködésben.

Egyesek nagyokat mondva, amit maguk sem hisznek el, rázzák az öklüket és rajzolják a határokat (esetünkben a Szávánál, Dunánál, Ferenc-József csatornánál), utána pedig vagy hazamennek Budapestre, vagy mivel csak a helyi választások miatt pendült meg ez a nemzeti húr, begyűjtik a nemzeti idealisták voksait, és az elkövetkező négy évben nagy csönd lesz ekörül, mert sem a világ, sem Európa, sem az anyaország politikája nem ebbe az irányba halad.

Tehát, ha nem megyünk a kukoricásba lövöldözni,

akkor marad a helyi törvényes, alkotmányos keret. Feladatunk, a kisebbségi jogvédelmet zászlóra tűzve, minél több képviselői helyhez jutni, minél magasabb szinteken, hogy a politikai súlyunkból kifolyólag közösségünk akarata jobban érvényre jusson. Ha vannak képviselőink helyi, regionális és országos szinten, akkor is el kell gondolkodnunk, hogy hová is tartozzunk, igyekezzünk-e a mindenkori kormánypárttal szövetkezni, vagy ellenzékből, a partvonalon kívülről kiabáljunk be a pályára, nagy okosságokat mondva, mert ez a közösség populista igénye és a bulvársajtós szalagcímeket is kielégíti.

 

Mivel a többségi nemzet választja meg a parlamenti többséget, ezért egy kisebbségi párt csak azzal bír alkudozni, egyezséget kötni, akit megválasztottak. Szeretem én azt vagy sem, de kapott anyagból kell főznünk, s így a magyarság számára a legjobbat és legtöbbet elérni.

 

A vajdmagyar közösség egy része épp azért nem szavazott a saját pártjaira, mert a szerb polgári pártok célkitűzéseit komolyabban vette, mint maguk az illetékes pártok, és a megmaradást a nemzeti retorikán túl kezdte el keresni.

Igaz, hiába!

Rá kellett ébredni, hogy a nekik leadott szavazatok nemcsak kidobott szavazatok voltak, de a nemzeti közösségünket gyengítőek is.

Kézzel fogható, kisebbségünk számára fontos eredmények egyike sem köthető a magyar szavazatokra utazó többségi, polgári pártok tevékenységéhez.

 

A másik esztelenség, amikor a határon túli, egy régión belüli magyar-magyar méretkezés zajlik, ami a nevető harmadiknak, a többségi nemzetnek kedvez. Ettől a kisebbségi pluralizmustól még sem hitelesebbek, sem jobbak nem lettünk mi magyarok, csak gyengült az érdekérvényesítő képességünk.

Ha az ember ringbe száll, akkor nemcsak ad, hanem kap is pofonokat. Ugyanígy van a politikában is. Ha a kormánykoalíció része vagy, akkor nemcsak a jó, hanem a népszerűtlen lépésekben is ott kell lenned, ha az a közösségi érdekünk keretén belül marad. Akkor lehetnek eredményeink, sikereink, ha benne vagyunk a vezetésben és harcolunk a célkitűzéseinkért.

 

Eredményeink csakis ennek köszönhetőek, nem pedig a többségi nemzet kisebbségi empátiájának, a nemzetközi közösség figyelmének, vagy valami égi csodának.

Vannak dolgok, amelyekről felelős magyar politikus nem beszél, hanem csinálja! Egy ilyen közülük a nemzeti ügy is.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon