Kínai „kegytárgyaink”

Gyárt-e az európai ipar a kínai újévre tűzijátékot, a buddhistáknak illatos füstölő pálcikát, vagy az arab világnak repülőszőnyeget? Teszem fel a kérdést.

wikipédia

A keresztény világ karácsonyi díszeinek és dekorációinak 60%-át, szerény becslések szerint, egy Sanghaitól 300 kilométerre található kisvárosban, Jivuban (kínai értelemben kisvárosban) gyártják.

Hétszázötven karácsonyi terméket gyártó vállalat termel ott. Egész évben a teljes iparuk erre a keresztény ünnepre épül, és nagy valószínűséggel a vajdasági magyar otthonok mindegyikében a karácsonyi díszítés valamelyik részletében fellelhető legalább egy darab ott gyártott termék.

A gyártók szinte azt sem tudják, mi ez az ünnep. Jézus Krisztust csak a szülinapi bulijáról ismerik, hírből, a télapóval meg köszönő viszonyban sincsenek, de amire van kereslet, akkor annak ők szívesen nekilátnak…

Az „olcó, kici” kínai munkások pedig a télapó manói helyett, gépek és automaták nélkül is gyártják a mikulássapkát, a karácsonyfára való csilli-villi gömböket és angyalkákat...

A közelmúltban nem akartam hinni a szememnek, amikor azt olvastam Micimackó mézescsuprán, hogy „money”. Még a szótárt is megnéztem. Money = pénz. Nem kell különösebb irodalmi műveltség, hogy tudjuk, „Micimackó, mint minden medve, szereti a mézet” = honey.

Gondolom, nekem még durvább elírásaim lennének, ha a kínaiaknak kezdenék kínai feliratokat irkálni.

A készítő egy számára idegen felirat helyett, ráírta azt, amit ismer, ami őt motiválja.

Hadd tanulják meg a kis európai lurkók is időben, hogy miben van a lényeg, kinek kell a Dolce Vita a mézescsuporral, hogyha kéznél van a jó teli pénzescsupor…

 

Ritkán van alkalma az embernek megtapasztalni és közvetlenül megélni a szentföldi, bibliai helyszínek közelségét, Jeruzsálem szent helyeinek körbezarándoklását, a Szent Sír Templomának délutáni nyüzsgését és a Via Dolorosa zsibárusainak kínálatát.

Elvegyülni a zsidó, a keresztény és az arab tömegbe egy olyan ókori helyen, ahol maga Jézus is járt, minden keresztény embernek vágya.

Megnézni a Templom-hegyet, a Siratófalat és a Golgotát, amelyek a turista célpontok netovábbja. És venni valamilyen Szentföldi kegytárgyat…

Mivel arra jártam, magam is betértem egy arab boltba, ha már eredeti palesztin kendőt akarok venni. Meg is találtam az „igazit”. Mivel alku nélkül a közel-keleten sincs üzlet, addig jutottunk (balkáni vehemencia vs. arab kereskedő), hogy a boltos a végső érvét vette elő:

három nagyon hasonló, szintén palesztin, kockás férfikendőt.

Kezembe adta az elsőt, amelyet helyben, természetes szálakból és kézi festéssel készítettek.

Majd a másodikat, amelyet ugyanott, de felerészt műszálból szőttek.

És a harmadikat, amelynek nincs nedvszívó képessége, megy a színe és hullik a rojtja, és természetesen kínából kapják, de „olcó”, és a helyi egzotikumra vágyó turisták viszik, mint a cukrot. „Melyiket akarod?”

Maradtam a kedvezőbb árú másodiknál, mert itthon téli sálként ígyis-úgyis melegítenie kell, nem mellesleg kettőt kaptam az egy eredeti áráért. De vajon hány embernek van „eredeti” palesztin kendője a szentföldről, amely „originalis” kínai kegytárgy?

Azonban sokkal fontosabb a hit, mint a tartalom.

Régi cimborámnak, a doroszlói búcsúról hazafelé jövet, Topolyánál jutott eszébe, hogy „drága” anyósának elfelejtett a Szentkútról szenteltvizet hozni. Az első közkúton megtöltötte a vizespalackot és szó nélkül otthon átadta a „drága mamának”.

A következő évben akkor esett le az állam, amikor a haveromnak két palackot kellett megtöltenie ugyanannál a kútnál, mert úgy bevált az előző évi „szenteltvíz” a mama lábfájására...

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon