Hurrá, végre nyaralunk! a görögöknél

Hirtelen elment az étvágya, nekem amúgy sem volt, de dacból benyomtam hajnali négy órakor mind a két szendvicset. Oszt nem volt tovább szendvics téma. Na, de más téma sem volt. Kuss volt, vagy egy napig.

Pixabay/silentlinestudio

Na, most ugye, aki nem alszik éjszaka, mert akkor van az indulás, az bizony morcos ám. Nálam ez hatványozottan igaz. Az első órában már azon kiakadtam, hogy ő a kinti várakozóban akarta megenni a szendvicseket, én meg be akartam menni, mert nekem a benti váróterem fényei szimpatikusabbak voltak. De ha az a másik sem alszik éjszaka, na, akkor bizony, jobb megenni azt a rohadt szendvicset a kinti váróteremben...

Mert így az lett a vége, hogy a felhevült érvelések közepette, hogy hol lenne jobb elfogyasztani a szalámis zsömléket, a másiknak hirtelen elment az étvágya, nekem meg amúgy sem volt, de dacból benyomtam hajnali négy órakor mind a kettő szendvicset. Oszt nem volt tovább szendvics téma. Na, de más téma sem volt. Kuss volt, vagy egy napig.

A szállodáról annyit, hogy az internetes oldalukon az áll, hogy három csillagos.

Ja, valamikor a '80-as években biztos kiérdemelten volt három csillagos.

A honlapon látható kényelmes franciaágyat két kopott, matraccal ellátott, jobb időket is megélt ágy váltotta fel. Bár igaz, szorosan egymás mellé tolva, hátha a hülye turista beveszi.

A hatalmas plazma tévét meg keresnem kellett a szemközti falon, mert jól eldugták a görögök.

Ja, nem, bocsi, az tényleg olyan kicsi.

Na, nem is érdekelt, elvégre nem tévét nézni jöttem. Főleg nem ilyen kicsit.

Utána aludtunk, asszem érthető, hogy erre a szendvics témára aludnunk kellett egyet.

A tenger, na, az gyönyörű. Élvezettel mártóztam meg benne száztizenkétszer, csak az első nap. Finom kövecskék vezettek a tenger sós vizébe, az átlátszó tisztaságba. A távolban hegyvonulatok sorakoztak. Csak ámultam és szívtam magamba az élményt. Minden percét, minden ízét, illatát, moraját elraktároztam.  A nap kellemesen cirógatta a testünket, és teljesen elkábított minket a nyugalom szigete.

Volt a szállodának is egy medencéje. Gondoltuk, hogy vacsora előtt kifekszünk oda, megiszunk a nagy elfoglaltságunkban egy-két hideg sört, de nem volt már szabad napágy. Mondjuk, ezt nem akartam megérteni, hisz bármikor mentem a medencére, minden napágy foglalt volt már. Na, aztán elérkezett a felfedezés pillanata. Egy reggel már 7 órakor (nálunk 7 óra, náluk reggel 8 óra) siettünk kajálni, mert aznap előre megtervezett programunk volt, amikor látom én, hogy a kis szorgos angolok lefoglalják a törölközőjükkel a napágyakat, mint amikor a kutya körbepisili azt, ami az övé...a szemtelenebbek meg a felfújt úszómatracukat és körösztbe tették vagy három napozóágyon, aztán meg, feltételezem, visszamentek aludni,mert hogy én nem láttam őket egész nap, az hótzicher.  Ej, de ezek után engem sem kellett félteni. Másnap a mi törölközőink is reggel 6 órakor (náluk hétkor) ott virítottak a két kiszemelt napágyon, oszt ott egye meg a fene, ha egész nap le sem megyünk a medencéhez, de minket nem szívathatnak tovább. Kérem szépen.

A koránkelésnek másik előnye is volt. Csakis ekkor működött a kávéautomata.

A kiscsaj, aki a kajafelelős volt, nagyon szimpatikus volt nekem. Minden reggel hatalmas mosollyal good morningozott, én meg csak bólintottam, oszt csá, mentem a kávéautomatához, a caffé latte forróságára vágyva.

Csésze elvesz, gomb megnyom és voi'la. Majd mégegyszer ugyanez, mert ugye, van egy férjem, én meg jó asszony vagyok...

Leültünk az asztalhoz, és a kiscsaj ott tipeg-topog, odamegy a kávéautomatához, mert az megint bekreppált, és a többi vendég a kígyózó sorban állva idegesen sziszeg, a csaj átöleli az automatát, és olyan hízelgő hangon, egymás után vagy tízszer hangosan szerelmet vall az automatának: I love you, I love you, I love you, I looooooveeee youuuu...

Na, ez akkor kiköpött még magából 3 kávét és aznapra feladta.

Másnap ugyanez a forgatókönyv, hát én behaltam.

A kaja svédasztalos volt. Reggel kerekekre szeletelt sült krumplival, ebédre szalmakrumplival, vacsorára hosszában elvágott, vastagabb szelet krumplikkal. Imádtam.

Először csak furán néztek ránk, aztán jót szórakoztak azon a görögök, hogy a reggeli kávénk mellé nagy élvezettel kortyolgatjuk a narancsos szörpünket. Nekik ez olyan szokatlan volt, mint nekem az, hogy fetával eszik a görögdinnyét. Ugyan már, milyen kombináció... aztán naná, hogy kipróbáltam, de csak azután, hogy szigorúan megettem a napi krumpliadagom, hát gyerekek, nagyon jó.

A közlekedés számomra a szigeten borzasztó. A főút náluk akkora, mint nálunk a mellékutcák, és azokon száguldanak a buszok, az autók, a rengeteg motor, quadok, és persze a gyalogosok. Nincs villanyrendőr, még rendes rendőrt is alig látni. Itt bátran és nyugodtan közlekednek az emberek, nem ordítanak egymásra a taxisok, nem mutogatják a középső ujjukat, olyan, minta nem is sietnének, mert úgy vannak vele, hogy úgyis mindenki odaér, ahova oda kell érnie.

Az orosz turisták itt is nagy megbecsülésnek örvendenek. Még mindig nem sikerült megfejtenem azt, hogy miért kifizetődő a görögöknek, hogy ha minden utcasarkon szőrmeüzletet nyitnak, és miért vennének a nagy testvérek pont nyáron és pont a nyaraláson szőrmebundát. Miért?

Fürödtünk nagy hullámokban, amikor az arcunkba csapódott a háborgó tenger ereje és elsodorta a lábunkat. Lenyomott a mélyre bennünket, és mi hangosan kacagtunk, amikor a felszínre értünk. Majd újra és újra farkasszemet néztünk a morajló hullámokkal. Fürödtünk kavicsos strandon, türkizkék tengerben, fehér selyemhomokkal a lábunk alatt, és találtunk egy hegyipatakot is, melynek fogakat didergető, jéghideg vizébe csak azért is megmártóztuk.

Másnap kezdődtek a gondok.

Elkezdett fájni a fülem, és úgy éreztem, majd szétvet a forróság. Izzadtam, reszkettem. Először a fájdalomtól, aztán a tudattól, hogy a szendvicsháborúban az autóban hagytuk az egészségügyi biztosításunkat.

Szegény Uram, egy egész napig csak telefonálgatott haza, a minden váratlan helyzetre kiedzett hivatalnokainknak, hogy küldjék el a másolatot e-mailben, vagy legalább nézzék meg a rendszerben a biztosításunk számát, mert nekünk el kell menni az orvoshoz.

Vagy négy különböző ügyintézővel beszélt, és naná, hogy mindegyiknek előlről el kellett mesélnie a történetet, ami csak növelte a telefonszámlánkat (mintha direkt csinálták volna) és naná, hogy eltérő utasításokat, információkat adtak.

Kész, a fájdalom nem a barátom, mondtam, hogy megyünk, engem nem érdekel már semmi, kell az az antibiotikum.

Az orvosnő nagyon kedves volt, persze mondtam neki, hogy óvatosan nyúljon a fülemhez, mert megharapom. Kaptam szépen injekciót, antibiotikumot, orr-és fülcseppet, meg fájdalomcsillapítót. A lázamat éjszaka kiizzadtam. Másnap már újra a tengerben voltam, és tovább csodálhattam a selfibotok erejét, ahogy az idősebb korosztály is csücsörítva pózol neki a tenger vizében.

Na, a harc csak ezután kezdődik,

amikor hazaérünk, és a kedves, jól informált kollégáktól behajtjuk a saját pénzünkből kifizetett kezelés- és orvosság költségeit.

És persze megmagyarázzuk nekik, hogy azért, mert az eddigi életem folyamán már volt nem egyszer fülgyulladásom, az nem számít krónikus betegségnek, hiába hajtanak erre a mesére, és igenis fednie kell a költségeket a biztosításomnak.

Mert nem két dinár volt...

De minden pénzt megért.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon