Határtalanul

A Határtalanul program célja a magyar-magyar kapcsolatok építése, személyes kapcsolatok kialakítása, elmélyítése. Keretében magyarországi iskolák tanulói az állam támogatásával osztálykiránduláson vesznek részt a szomszédos országok magyarlakta területein

Lality

 

A  tábortűz fénye beragyogta a sötét udvar minden zugát. Körülötte a fiatalok eleinte csendesen figyelték a lángokat, majd felhangzott egy-egy hangos kacaj és egyre felszabadultabban folyt a kötetlen beszélgetés. A távolról érkezett diákok vajdasági  fiatalokkal  találkoztak a Határtalanul programnak köszönve. Amikor beindult, nagyon örültünk, mert mindig jól sikerült vajdasági kirándulás. A városnézés, a Kosztolányi-emlékek felfedezése, Palics csodálatos épületei, az Állatkert és az esti találkozó a hazai diákokkal.  Ismerkedés utáni  kötetlen beszélgetés és az  éjszakába nyúló kacagás,  poénkodás, hogy mit jelent a kikiriki, a majica, a hullahopp vagy a patika.

Mostanság csendes az udvar.  Nem jönnek többé a magyaroszági diákok. Nem engedik őket a szülők Szerbiába, az iskolák nem is pályáznak a migránsok miatt. Többé nem szerveznek hozzánk osztálykirándulásokat vagy csak nagyon keveset. Már megint gond van a déli végeken.  Trianon óta folyamatosan.  Ha csak az utóbbi néhány évtized történésit vesszük  latba, minden ellenünk fordult.

A politika valahogy mindig akadályokat emelt közénk, hogy ne találkozhassunk. Kivéve a XX. század hetvenes, nyolvanas aranyéveit, amikor dívott a farmer-, a cipő-, a rumpuncs- és a Napoleon konyak-turizmus.  

Utána következett a délszláv háború, a NATO bombázás  most meg a nyakunkon a  migránsok. Fiataljaink elhagyják szülőföldjüket, ők maguk is gazdasági migránsokká váltak.

Mi, akik megtapasztaltunk a háborús övezet közelségét és láttuk a menekültek arcát, ösztönösen megérezzük a vélt és valós fenyegetést. Átéltünk már megrázó pillantokat, tapasztaltuk mások fájdalmát és önzetlenül segítettünk a rászorultakon.  Most más a helyzet.  Most más érzelmek kavarognak bennünk.   

Aggódva nézzük, mi folyik körülöttünk és szomorúan szembesülünk a tényekkel, hogy  újra belesodródtunk egy vészjósló folyamatba, amiből semmi jó nem származhat.  Miféle emberek érkeznek hozzánk, kiket szándékoznak letepíteni közénk? Nincsenek jó érzéseim. 

Mindig az utca sötét oldalán haladnak.  Arcukat ritkán mutatják, tekintetük  üresen  távoli.  Sohasem néznek rám,  a szemembe.  Szótlanságuk mellett talán ez zavar bennük a  legjobban.  Hogy napközben  hol tartózkodnak, nem tudom, de ahogy besötétedik,  előbújnak rejtekeikről  és zombikként  gyülekeznek a sikátorok homályában. Némám ácsorognak, várakoznak, vagy lassan mozognak, nekem úgy tűnik céltalanul.  Kár hogy nincsenek ( film)művész hajlamaim, mert  ha történetesen horror filmet forgatnék a legborzogatóbb jelenetekhez, tőlük jobb  statisztákat nagyítóval sem tudnék találni. 

A környék, ahol lakom,  éjszakánként elnéptelenedik, a szórakozó helyekre igyekvő fiatalokat a szülők fuvarozzák, vagy  taxival közlekednek.  Nemrég egyikük a kapunk előtt ácsorgott. Úgy tűnt  mintha befele leskelődne.  Azóta, mint tanyasi nagyapám tette egykor, éjszakára elengedem a kutyát. Egyszer, családom általános megrökönyödésére,  vettem a bátorságot  és elhatároztam, hogy meglesem őket.

Elvégre katonaviselt  ember vagyok, őriztem én már  éjszaka egy egész kaszárnyát is.  Volt eset, hogy  Zágráb légterének védelmét is rám bízták az ügyeletes tisztek, amikor húsz fokos hidegben úgy döntöttek, hogy az  egyetemet végzett szakaszvezető is fel tudja ismerni a láthatatlannak vélt lopakodót, amiről tíz évvel később be is bizonyosodott, hogy nem is annyira láthatatlan, mint ahogy tervezői állították ill.  jó pénzért eladták. A tisztek lelkemre kötötték többször is (mert a magyarokban megbíztak, de az albánokban már akkor sem),  ha valami gyanúsat észlelek,  azonnal hívjam ki őket a meleg őrszobából. Mondhatom  (igaz mondhatnák mást is, amit a nem katonaviselt legények irigykedve hallgatnának) a kezdődő izületi gyulladásomon kívül semmi  említésre méltó nem történt velem azokon a hófehér téli éjszakákon.  Most azonban más a helyzet. A családom biztonságáról van szó.  Nem tudtak lebeszélni.

A közeli romos gyárépületnél , mely  a csődbiztosok és a kamu privatizáció miatt folyamatos termelést szimulált,  fortyogó zörejek és gőzfüggöny takarásában éjféltájt mozgolódás támadt.

Hirtelen egy bordó taxi  jelent meg, nesztelenül.  Gyors akció következett, rohanás, de gáz, sajnos nyomuk veszett a Tolvajok völgyének szűk utcácskáiban. Veszett volna más terepen, de a hazai pálya előnye nekem kedvezett, mégis sikerült nyomukba erednem. Palicsig követtem a hetedhét országot megjárt, határtalanul kóborló társaságot.

Egy útmenti Hotel pislákoló neonjánál bőrdzsekis alakok várták őket, aranylánc villant és egy köteg pénz, majd irány az országhatár.

Még egy rendőrautó is kényelemesen elhaladt mellettük, de a járőrök az úttest  túloladára fókuszáltak.

Azon az éjjszakán volt még néhány fuvar, de hajnalban már a tejpiac felé igyekeztek, ahol a megsokasodott segélycsomagok tartalmát árulgatták, födre terített vadiúj hálózsákjaikról.

 A tábortűz fénye beragyogja a sötét udvar minden zugát. Már csak mi maradtunk körülötte árván, egyedül, magunkra maradva. Mi, a tűz őrzői.   Akik csak, hogy fenn tudjunk maradni, az anyaországra számíthatunk, támaszkodhatunk.  Nem jó, ha elkerülnek bennünket, nem vezet  jóra, ha nem jönnek hozzánk a fiatalok, akiknek bemutatkozhatnánk, akiknek bemutathatnánk  értékeinket, a töténeti Magyaroszág  délvidéki kincsestárát. Bízzunk benne, hogy NEM így fog történni.

                      

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon