Család a korona idején

Úgy döntöttem, nem nézek és nem olvasok híreket.

Hagyom magam sodorni a COVID-19 árral, betartom a megszorításokat, a szabályokat. Amikor csak tehetem, feltöltöm a családi készleteket, aztán amíg tart a kijárási tilalom, ép ésszel próbálom kibírni, elviselni, megszervezni, eltűrni két iskolással és egy óvodással az életet.

  • Nyilván, amikor az első hírek felreppentek országunkban az új járványról, megijedtünk férjemmel, és következetes döntéseket hoztunk, vagy legalábbis még mindig következetesnek tűnnek: nagymamák, nagytaták mind korhatár felett – tehát közös programok további intézkedésekig: OFF.
  • Barátok, pajtások, rokonok, a sok-sok szerteágazó kapcsolatrendszerek, és a szabályozhatatlan potenciális vírus terjedési csatornák miatt, szintén – további intézkedésekig: OFF.

És így kialakult a kiscsaládunk új, koronajárványos miliője.

Ami furcsa ebben a miliőben, hogy míg annyian panaszkodnak az unalomra, hát gyerekekkel ez nem így van. De nem ám!

  • Arról nem is beszélve, hogy még az a kicsi „én idő”, amit a normális körülményekben biztosítani tudtam magamnak, szintén megszűnt létezni. További intézkedésekig: OFF.

Nincs olyan helyiség a házban, ahol ne törne rám mindenféle gyermeki gond, egy újabb civakodás, vagy épp egy újabb gond a házival.

 

Minden elismerésem a tanároké, és azoké, akik biztosítani tudták ezt az új oktatási rendszert. Gondoljunk bele, mennyi munka volt ezzel, mennyi embert kellett mozgósítani, akik különben nem is az oktatásban dolgoznak, hogy minden reggel a Pannon honlapjáról megnézhessék a gyerekek a napi videókat. És persze a többi tanár is otthonról küldi a feladatokat. Néha belegondolok milyen lehet úgy dolgozni Viberen, Google talk-on, G-mailen keresztül gyerekekkel, akik idáig csak játszani tudtak telefonokon és számítógépeken, most viszont követniük kell: ki a feladó, mikor érkezett a feladat, mit küldött már vissza, mi maradt még a listán, hogy kell visszaküldeni, fénykép vagy videó, csatolni mailben, vagy Viberen, de lehet hogy Google-tanterem? És akkor elfogy a net!

Mi is megtévedünk, hát még a gyerek, hisz nem tudja, hogy a magyar billentyűzeten a z az y helyén van, mivel a billentyűzet maga az szerb, nem sikerül a jelszó... De tornázzon is a gyerek, kamerázzák le és küldjék vissza. És akkor jön a hangszeróra, csörög a Messengeremen a tanárnő, elfelejtettem, épp kezdtünk vacsorázni, gyors mosakodj, állj a kamera elé és fújjad! 

És ez az egész kavarodás, káosz, feltételezem, állandó üzenetek formájában csapódik le a tanárok telefonján, számítógépén...

Szóval: minden elismerésem.

 

A káosz a családi fészkünkben akkor teljesedett ki igazán, mikor még az óvónők is elküldték a heti tennivalót, programot, amit dokumentálniuk kell az óvoda intézménye felé, így kérik a szülőket, készítsenek feljegyzéseket, fényképeket, videókat a gyermek előremeneteléről. És akkor anya eldöntötte, történjék bármi, megpróbálja ép ésszel kibírni, elviselni, megszervezni, eltűrni két iskolással és egy óvodással az életet.

Közben sosem érek a vasalással a végére, az utóbbi öt hétben egyszer sütöttem süteményt, a takarítás továbbra is csak a tessék-lássék szintet éri el, és nem is értem, hogy van mindenki másnak most ideje, ereje, motivációja tetőtől talpig átrázni a házat.

De anya ép ésszel fogja kibírni, elviselni, megszervezni, eltűrni két iskolással és egy óvodással az életet.

Öt hét nem tűnik hosszú időnek, de kezdenek újabb gondok felszínre kerülni. A zoknik talpai rohamosan foszlanak szét. A nadrágok és a pólók rohamosan kicsik lettek. Ezeknek is most kell rohamosan nőni... Nézegetem a honlapokat, vajon rendeljek már internetről valamit, vagy várjak, lassan úgy is normalizálódik minden? De ma is több ruhaholmi vált teljesen használhatatlanná, és/vagy a kukában végezte, vagy átminősült felmosóronggyá. Most akkor mi legyen?

 

És ami szép a több gyerekes felállásban, hogy mindig azzal akarnak játszani egymás között, aki éppen nem akar senkivel játszani, vagy csak azzal nem, aki vele akar játszani. És akkor elindul a nyervogás. Pukkadás, beszólás, elzárkózás, akkor már a harag mindenki irányába terjed minden sértett fél részéről és fogy a türelem. Szerencsére van udvarunk, ilyenkor anya stratégiája a következő: tornaóra, mars kifelé! De anya!!! Nincs nyervogás! Én is tornázok. 1-2, 1-2... És ez így megy heteken át. Csak nézegetem a könyveket, amit gondoltam ebben az időszakban elolvasok. Olyan ritkán olvasok mostanában, pedig régen szinte mindig olvastam. Most meg ha elolvasok 2-3 könyvet egy évben... Na, most sem fogok olvasni, az ziher. Mire a ház elcsendesedik, és elérkezik az „én idő”, én oldalra fordulok, és alszok.

 

És közben nézem a gyerekeket. Öt hét nem hosszú idő, de összeszorul a torkom, ha belegondolok, milyen lesz a szüleimnek újra találkozni a gyerekekkel. Változnak. Kívül-belül. Vajon továbbra is nyitottak lesznek a gyerekek mindazokra a családi programokra, melyek a járvány előtt olyan természetesek voltak mindannyiunknak? Tudjuk mindannyian ott folytatni, ahol abbahagytuk? Ez nem csak gazdasági kérdés, de talán lelki is. Az utóbbi hetekben rendszeresen új kis piros pöttyök költöznek a legidősebb gyermekem arcára, és hát igen, a dezodor is téma lett... Egyik nap kezes bárány, a világ legjobb gyermeke, másik nap viszont kegyetlen, gyűlölködő és legszívesebben ki sem mozdulna a szobájából. Senkit nem akar látni, és főleg hallani – amit igen egyértelműen a tudtunkra is ad... Már nem is az a kisember, akikkel öt héttel ezelőtt a szüleim találkoztak.

 

Nagy szerencse, hogy a mai kütyükkel tudjuk tartani a kapcsolatot, képen is, tudunk videókonferenciázni, és ebben már az idősebbek is igen ügyesek, naprakészek.

De ez azért mégsem vasárnapi mise közösen a templomban, mégsem vasárnapi ebéd anyunál, mind a hat unoka társaságában, nem az a kapcsolat az osztálytársakkal, mint amikor a nagyszünetben fociznak, sántaiskoláznak, vagy csak truccolnak.

Nyilván ép ésszel ki fogom bírni, el fogom viselni, meg fogom szervezni, el fogom tűrni két iskolással és egy óvodással az életet a korona idején, nincs okom a panaszra, mert lehetne sokkal rosszabb. És mégis bambán nézek vissza a négyéves kislányomra, mikor selypesen, gyermeki naivitással, mintha ez a mostani a legtermészetesebb világ és élethelyzet lenne, sorolja mi mindent fogunk csinálni, ha a kojona víjusz elpusztul... És egy pillanat alatt ez a kis selypes felsorolás kiránt a letargiából, amibe elzártam magam, hogy ép ésszel kibírjam, elviseljem, megszervezzem, eltűrjem két iskolással és egy óvodással az életet. És akkor előveszem a Gazdálkodj okosan-t, mindenki előbújik a szobájából és pár órára helyreáll a rend.

Mindenki nagyon érzékenyen viseli ezt az időszakot, szülők, nagyszülők, egyedülállók, gyerekek.

Vigyázzunk egymásra, legyünk türelmesek egymással. Ahogy nekünk szükségünk van néha néhány bátorító szóra, gondolatra, akár selypes formában is, úgy másoknak is. Ne fukarkodjunk a telefonos percekkel, videóhívásokkal, vagy társasjátékkal. Ha nem is lesz olyan, mint előtte, de előbb utóbb rendben lesz minden.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon