Az elmúlt napokat különös, meglepő és egyben szokatlan hír járta be. Elsőként a szerb média, majd a vajdasági magyar, később az anyaországi is tudósította.
Zomborban az egyik egyház lelkésze, bizonyos V.B., karácsonyi „cipődobozos” csomagokat igényelt rászoruló gyermekeknek, majd az ajándékok több, mint felét ellopta.
Felbontotta, majd az üres dobozokat egy csatorna mellé dobta, tartalmukat pedig el szerette volna adni. Ez egy az egyben bűncselekmény, csalás és miegymás...
Nem beszélve a tartalomról mely hátborzongató: rászoruló gyermekektől ellopni...
Meglepő? Igazából az ilyen hírekhez hozzá vagyunk mi már szokva... Valami rejtélyesen eltűnt... Valamit illegálisan eladtak... Elloptak mindent...
Minő meglepetés! Az ezt követő napon a tudósítás kiegészült egy aprócska részlettel, mely segített abban, hogy ne legyen ám nyugodt a napom, hogy így, a „második” karácsony előtt a vérnyomásom becsületes szinteket csapkodjon... Miért? Mert nem ismerjük egymást!
Már nem az szerepelt a híradásban, hogy az egyik egyház lelkésze, hanem a zombori evangélikus lelkész lopta el a csomagokat!
Az ilyenekre szoktam azt mondani, hogy most épp „a média szaladt ki a jégre...” Mert nem ismerjük egymást...
Az érintettség jogán nézzük a tényeket:
- Szerbia Vallásügyi Törvénye szabályozza, és világosan kimondja, melyek azok az Egyházak és Vallási Közösségek az ország területén, melyek történelmi egyháznak nevezhetők. Nem sok ilyen van. Szám szerint 7. Ezeken felül 18 felekezet van még regisztrálva, de nem, mint történelmi egyház, csak, mint vallási felekezet.
- Konklúzió: A médiák – ismeret hiányában – idézőjelek közé préselték a hírben meg nem nevezett „egyik egyház” elnevezést... Mintha fogalmuk sem lenne, kiről, kikről lehet szó... Mert Zomborban oly sok egyház van jelen... Aztán beparkoltak az evangélikus egyházhoz...
- Persze, hogy a híradásban V.B.-t kell írni, mer’ a jogok, meg minden... Egy, ismétlem, egy telefonhívást eresztettem el a hírolvasást követően, és máris közölte velem az OCC (Operation Christmas Child) Szerbiával megbízott szakembere: a V.B., az Vili Bihler.
- Konklúzió: Gyere, elmondom, de ígérd meg, hogy senkinek sem mondod tovább...
- Amit még rögtön elárult a történetről annyi volt, hogy „ha jól tudja, valami Élet és Fény Egyházának prédikátoráról van szó, aki 400 karácsonyi gyermekcsomagot igényelt, de „mindössze” 300 csomagot kapott az OCC szervezettől”. Nyomban az internet „okos” világába vezetett utam, hogy „nyomozót játszak egy picit”, de hát én nem vagyok Kálámbó, így eredménytelen volt próbálkozásom.
- Konklúzió: ha egy ilyen „óriási méretű” egyházról van szó, amelyik még a világhálón sincs sehol, egészen biztos, hogy 300 gyermekcsomagot tud kiosztani... Vagy nem is tud... Vagy nem is akart...
- Tény továbbá, hogy Zomborban van evangélikus gyülekezet, melynek templomát 2016-ban külsőleg renováltuk, de sajnos közel 20 éve nem tudtunk istentiszteletet tartani épületünk állapota és a lelkészhiány okán.
- Konklúzió: nem lehetett a „tettes” az evangélikus lelkész, mivel közel 20 éve nincs is ilyen...
Most már azért elmosolyodom picit, amikor párhuzamba állítom a tények és a médiák híradásait... Mert nem ismerjük egymást...
Íme egy csöpp reakció:
A mi kis egyházunk szó szerint pici. De minket ez nem zavar. Sőt! Nagy lehetőségeket látunk a jövőt illetően, és mindezt azért, hogy az itt élő evangélikusok-lutheránusok fel legyenek karolva ne csak most, hanem majd 50 év múlva is... De ez csak nekünk számít. Mert nem ismerjük egymást... Vagy... Eljátsszuk, hogy nem is ismerjük egymást. Mintha nem ismernénk egymást...
Háttal nem kezdünk mondatot, tanultuk, csak néha... És ennek most van itt az ideje.
Hát engem nem sokan hívtak fel, hogy a média tömlőjéből áramló szer hitelességéről megkérdezzenek. De nem ám!
Sőt, senki sem keresett fel, beleordítva a telefonba: „mi történt?” Tényleg úgy volt? Mit tudsz? Mesélj! Sőt, halkan suttogva sem kérdezte senki: te voltál?
De nem. Nem csörrent meg a telefon... Egyszerre, mintha senki sem ismerne...
Na, de azért nem roskadtam magamba. Mert, ha „megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. És képzeletben a kezembe vettem azt a néhai néhány napos fidelinkás szabadkai kenyeret (és ezt a mai napig visszasírjuk!), mer’ bár frissen párját ritkította, de pár nap múlva azzal azért vissza lehetett volna bizony dobni, és kezdeményezésemre közleményt állítottunk össze, melyet a médiaházaknak szerbül, magyarul szétküldtünk.
Csütörtök este van, most már nyolc óra múlt... Eddig csak a vajdaságma hírportál közölte le. Mer’ mintha nem is ismernénk egymást...
Pedig, szerintem, a vajdasági magyar lét attól is nagyban függ, mennyire tartunk össze, mennyire fogadjuk el egymást, mennyire támogatjuk egymást, mennyire állunk ki egymás mellett...
Nem csak a jóban, a rosszban is. Az egymás, és közösségünk megvédésében.
Van, aki ezt – jogosan - kerítéssel teszi... Itt csak annyi kellett volna, hogy odaállok melléd, és akkor már ketten vagyunk...
Csütörtök este van. Elmélkedem, írok, és zenét hallgatok. Minden attól függ, milyen a zene ritmusa, tartalma, üzenete... Mert hatással van rám. A zene, az ének Isten ajándéka. Olyan, mint maga az élet. Az Ige. Az Egyház. A Szent és tiszta Egyház. És eszembe jut a kezdő idézet: „akik a zenét semmibe veszik, azokkal nem vagyok kibékülve”
Mert, hát így járunk, amikor eljátsszuk, hogy nem ismerjük egymást...
Megosztás
