Advent Luther gondolataival és más...

wikipédia.org (id. Lucas Cranach festménye, 1529)

Ő jön.

„Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jelenések könyve 3,20)

Ő jön. Bizony nem te mégy hozzá, s hozod el Őt, hiszen elérhetetlenül magasan és messze van tőled...

Az evangéliumból tanuld meg hát, hogy mi a kezdete és útja-módja a megigazulásnak. Csak egy: Királyod eljön hozzád, s elkezdi benned a jót. Nem te keresed Őt, hanem Ő téged. Nem te találod meg Őt, hanem Ő téged. Hited is Tőle van, nem magadból...

Luthernek, a nagy reformátornak gondolatvilága az adventtel kapcsolatban 500 év elteltével is „nekünk jön”, beleszól a mindennapokba. És miért ne tenné akkor, amikor papok, lelkészek ezrei „öntik” a szavakat szószékekről, oltártérből, de oly kevesen veszik fontolóra gondolataikat. Mint épp most, az advent derekán, amikor én magam is mondogatom, ismételgetem: nem a vásárlás, nem az ajándékok, nem a karácsonyfa, nem a családi vacsora az, amire a legnagyobb szükségünk van karácsony közeledtével! Vajon ki figyel rám? Vajon ki gondolkodik el egy picit is azon, amiket mondok, írok? Ráadásul nem „bort iszik és vizet prédikál” alapon teszem mindezt, hanem meg is élem. Szó szerint!

És most jöhet a taps nekem, és mindazoknak, akik velem együtt gondolkodva ugyanúgy élik meg az adventet, mint én. Jöhet a taps, a „dicsérő” felkiálltás egy csipet „lenéző és kirekesztő” fűszerezéssel: jól van, ügyes vagy, csináld csak tovább... 

Én csinálom is! Mert tudom, Ő jön! Nem én megyek hozzá, és nem is akkor, amikor akarok, hanem Ő jön. Tudom, nem én keresem meg Őt, hanem Ő keres meg engem! Akkor, amikor akar. De nagyon nem mindegy, hogyan talál meg? Nagyon nem lesz mindegy, hogyan talál meg! Ez az advent!

És most mi „állítólag” várjuk Őt, hiszen tudjuk, erről szól az advent. Csak hát az a baj, hogy nagyon sokan abban bízunk, hogy mindent a lehető legjobban csinálunk és ráadásul igazi élő hitünk van... Pedig, ahogy Luther fogalmaz: „Hited is Tőle van, nem magadból...” Ha van...

De nekünk mindegy, mert mi most az adventben „állítólag” várunk...

Várunk!

 

„Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, békességes tűréssel várjuk.” (Római levél 8,25)

 

Helyes tanítás, de nem egykönnyű megtanulni. Igaz prédikáció, de nehéz hinni. Nagyszerű tanács, de nehéz követni... Mert igen kevesen vannak, akik a boldog reménységet, Isten országának eljövendő, soha el nem múló örökségét várják, s olyan bizonyosan várják, hogy jobban magukénak érzik, mint jelenvaló életüket. Kevesen vannak, akik ezt az ideig való életet csak homályos vaküvegen át, a másik, örökkévaló életet pedig tiszta, nyitott szemmel nézik. A boldog reménységet s égi örökséget, sajnos, sokan elfelejtik, e rövid élet mulandó javaival pedig sokat is törődnek. A mulandó mindig előttük van, gondolnak rá, aggódnak érte, örülnek neki, az örökkévalónak pedig hátat fordítanak. Azt éjjel-nappal hajszolják, ezt szélnek eresztik.

A keresztény ember azonban az ellenkezőt tegye. E múló életre csak csukott szemmel hunyorogjon, az örök életre pedig tágra nyitott szemmel nézzen. E földi életben csak bal lábával tartózkodjék, jobb lábával és egész szívével pedig a mennyei életbe támaszkodjék. Ezt várja mindig – örvendező, bizonyos reményben.  

Na most megfogott mindnyájunkat Luther, egytől egyig!

A mulandó, a földi, ami mindig előttünk van, azon gondolkodunk, azért aggódunk, annak örülünk. De folytathatnánk a sort, ki-ki a saját élete szerint: arra vágyunk, azt szeretnénk, azt vigyázzuk, azzal foglalkozunk... Hogy a legszebb ezüstfenyőt mi vegyük meg, hogy azon legyenek a legtutibb díszek, hogy a mi karácsonyi vacsoránk legyen a legfinomabb, hogy a legdrágább ajándékokat mi adjuk és kapjuk... Ezekért egymást tiporjuk és átkozzuk a pénztáraknál a sorban, mintha az életünk múlna ezen... Mert most tennünk kell a szeretetért és békességért...

És azután elmúlik karácsony... Csak mert azt sem tudjuk, hogy a karácsony ünnepe messze nem kétnapos ünnep, és ezt gyönyörűen jelzi egy-egy karácsony másnapi istentiszteleti látogatottság...

Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég... Hú, de „ingerel” már ez a nóta, mégis igazat mond. Szinte csalódottakká leszünk, hogy a karácsonyért annyit készültünk... Eltesszük a díszdobozokat, majd jó lesz jövőre, tonna számra dobjuk ki az ételmaradékokat, mérlegre állunk, és alig várjuk, hogy elkezdődjön a böjt, mert hát az arról szól, hogy le lehessen fogyni a karácsonyi-szilveszteri zabálások alkalmával felszedett „többletből”...  És azután jövőre mindent újra és újra megismétlünk, csak határozottabban foglalkozva a mulandóval, a földiekkel... És megint csak a lényeg marad le...

az örökkévalónak pedig hátat fordítanak.”

„A keresztény ember azonban az ellenkezőt tegye. E múló életre csak csukott szemmel hunyorogjon, az örök életre pedig tágra nyitott szemmel nézzen. E földi életben csak bal lábával tartózkodjék, jobb lábával és egész szívével pedig a mennyei életbe támaszkodjék. Ezt várja mindig – örvendező, bizonyos reményben.” 

Majd ha a keresztyén ezt teszi, akkor lesz advent. Akkor lesz majd karácsony... Majd egyszer... És íme, nincs semmi új a nap alatt...

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon