Szilveszteri gondolatok – Elmúlás és újrakezdés

Bizonyára többekben megfogalmazódik a kérdés, mit is akar most ez az ember ezzel a címmel, ezzel a témával? Hát elég sok mindent. Kezdjük valahol a legelején. Egészen ott, hogy az ablakunkon való kitekintés pillanatában már tudjuk, nemcsak a nyár, de az ősz is elmúlt.

Hideg, fagyos reggelek köszöntenek ránk, és tudjuk, itt a tél, mely számos gonddal tarkítja múló életünket. Igen, tudjuk nagyon jól, elmúlik hamarosan ez az év is, majd egy újabb köszönt ránk a Teremtő Isten jóvoltából. Hogy készülünk-e valamiképpen erre, nem tudom, de ami biztos és változhatatlan, az az elmúlás, és vele a számadás gondolata.

Én most gondolkodom ezen, így november derekán. Teszem ezt azért, mert számomra az igazi szilveszter most van, amikor véget ér az egyházi esztendő, majd rám köszönt az új év, az adventi időszak kezdetével. Nem más ez az életemben, mint számadás és mérlegelés.

Mégis reménységgel teli, ahogyan azt a svéd írónő, Selma Lagerlöf fogalmazta meg: „Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!”

Ez a gondolat hordozza azt a lényeget, mellyel jó volna, ha minél többen foglalkoznánk. Igen, így az év végén félretenni a bevásárlókosarat, leülni egy picit a nagy rohanásban, elmélkedni, mérlegelni; megmérni az Istennel való kapcsolatomat. Ha mérlegelünk, az mindig eredményt is hoz.

Az ember számára azonban az isteni mérlegelés sohasem hozza meg a várt eredményt, de meghozhatja a felismerést, mely nem lehet más, mint rádöbbeni, belátni, és elkezdeni megérteni, hogy az Istennel való kapcsolatomon igenis van mit dolgozni. Ha erre a pontra megérkezünk, máris tettünk valamit.

Valamit, ami nem engedi, hogy a sokszor felkavaró környezetünk elfordítsa figyelmünket a lényeges, szép és értékelhető dolgoktól. Előttünk az advent, a bűnbánat ideje. Vajon nem ez a legszebb az isteni gondviselésben, hogy az új egyházi esztendőt így kezdhetjük meg, bűnbánatot tartva, de mégis isteni örömben és reménységben?

Ahogyan az utolsó levelek is elhagyják a fák ágait, jelezve, hogy elmúlik minden, az új esztendőben éppen olyan gyorsasággal kel újra életre a természet. Elmúlás és újrakezdés. Valahol a természetnek ezt az isteni útját járhatnánk be mi is akkor, ha egy kicsit odafigyelnénk az Istennel való kapcsolatunk egészséges, járható útjára.

Meg lehet tapasztalni, hogy az elmúlás, a maga számadásával, el tud vezetni az újrakezdés útjához, amikor már Isten mérlegén mérlegelve hozom meg döntéseimet, aszerint élek és cselekszem, és embertársaim irányában is igyekszem ezt gyakorolni. Ez hatással lehet rám, a környezetemre és az egész életemre. Így, ezt az utat járva élhetem át az újrakezdés örömét, mely munkálja bennem, hogy az életben a temérdek rossz helyett a jót keressem és vegyem észre.

Nem más ez, mint Isten gazdag áldása és ajándéka, amely mindenkié lehet. Csak le kell ülni, mérlegelni, számot adni. Hagyni, hogy elmúljon, és újrakezdeni! Istennel, a Teremtővel.

 

Szaporodjon ez az ország

Emberségbe`, hitbe`, kedvbe`,

s ki honnan jött, soha, soha

ne feledje.

(Kányádi Sándor)

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon