Válogatás nélkül mindent és azonnal akarunk. Tárgyakat, odafigyelést, érzést, élményt... mindent.
Nézzük meg a boltok polcait: instant leves, instant kávé, instant tészták...
A ház asszonya az internetről nézi le, hogy kell igazi török kávét főzni. Aztán finom csokis muffint tesz a vendégek elé, s miután érdeklődik valaki a recept után, megmutatja annak a csomagolását. Készen vette a port és összekeverte tejjel.
A két kisgyermek jókedvűen eljátszogat a játéksarokban. A kislány véget nem érő sírásba kezd, amikor anyuka azt mondja, hogy ideje hazamenniük. A sírás oka az, hogy nem akarja kiengedni a kezei közül a játszópajtás zenélős, pihe-puha maciját. Anyuka megígéri neki, hogy holnap ők is vesznek egy ugyanolyant.
Ahogy iskolába kezd el járni a gyerek, már rögtön konkrét elképzelései vannak arról, hogy milyen tornacipőt szeretne, s pontosan tudja azt is, hogy milyen okostelefont kér a születésnapjára. Ha a szülők esetlegesen egy kevésbé drága mobiltelefonnal lepik meg a csemetéjüket (mert az fel sem merül bennük, hogy kell-e a gyereknek ilyen korban egyáltalán okostelefon), addig hisztériázik a gyerkőc, még a telefont be nem cserélik pontosan arra a modellre, amelyet ő óhajt. Nincs apelláta.
A Facebookon szembetaláljuk magunkat a szomszéd 10-11 éves lányával/fiával... mégis, hogyan lehetséges ez, amikor arra 13 év alatt nem lehet felregisztálni?! Hát egyszerűen úgy, hogy ők ezt most, azonnal akarják, ez a menő, az anyuka meg belemegy, hogy hazudnak az életkoráról.
Aztán már azon sem tudunk meglepődni, ha az alig 15 éves kamaszocska fesztiválról-fesztiválra jár, szinte együtt él a szerelmével, mert hát ez a trendi. Ő nagyon szerelmes. S ha a szülő nem engedi meg ezt az életmódot, akkor ő a maradi, a régi vágású. A szülő nem mer nemet mondani.
Nem, egyáltalán nem gondolom azt, hogy az „instant” jelzőt csak egy bizonyos generációra lehet rásütni, sokkal inkább az egész civilizált társadalom lett ilyen. A gyerekek magatartását sem lehet úgy vizsgálni, hogy azt elvonatkoztatnánk a felnőttek viselkedésétől.
Mert mit lehet megtapasztalni azoknál a felnőtteknél, akik szinglik és aktív társkeresésben vannak? Először is azt, hogy a társat is azonnal akarják. De olyat akarnak, aki konkrétan azokkal a tulajdonságokkal van felvértezve, amelyeket ők el tudnak fogadni. Felregisztrálnak egy-két társkereső oldalra, megjelölik pontosan azt, hogy ők mit keresnek a másikban, tehát egy komoly szűrést alkalmaznak és türelmetlenül várnak.
Aztán azt akarjuk, hogy a gyerek mindenhez (is) értsen. Beíratjuk sportra, zenére, de táncolnia is meg kellene tanulnia, meg különórákra is járnia kellene. Mindenre, most azonnal. Lehet, hogy a gyerek fáradt, szétszórt, utál zongorázni, és úszáskor is inkább többet van a víz alatt, mint felette, nyeli is a vizet rendesen, de ez mit sem érdekli a szülőt. Nem maradhat ki vagy éppen le a gyerek.
Megvesszük az új mosógépet, és ahelyett, hogy végigolvasnánk a használati utasítást, azonnal bedobáljuk a ruhákat és bekapcsoljuk a gépet. Persze, az meg nem akart elindulni...
Egyszerűen mi már a gyorsaságra vagyunk berendezkedve: minden most akarunk eldönteni, nincs idő arra, hogy leülepedjenek a dolgok, hogy egy-két racionális gondolat átfusson az agyunkban. Az pedig komoly frusztrációba torkollik, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt elterveztük.
Háborgunk, vagdalózunk, vagy éppen belerúgunk egyet a vadiúj mosógépbe, miszerint az egy ócskavas.
Azonnal reklamálunk, esélyt sem adva arra, hogy lenyugodjunk és esetlegesen megakadályozzuk, hogy saját magunkból csináljunk hülyét. Már csak akkor eszmélünk fel, amikor a másik fél vonalat bontott.
Ugyanúgy, ha a gyerekek összebalhéznak a suliban, a hazafelé tartó úton már többször is lehülyézik egymást messengeren. Nincs idő arra, hogy mindezt másnap beszéljék meg a nagyszünetben, amikor már aludtak egyet a történtekre.
Már az ismerkedés fázisában, két-három találkozás, és több napos chateles után hallani akarjuk, hogy az a másik szerelmes belénk. Azonnal tudnia akarjuk, hogy hányadán állunk és kierőszakoljuk az érzéseket. De ha az éppen aktuális partnerünk elnyúlt ruhája nem illeszkedik a menő öltözködésünkhöz, akkor még aznap este, viberen szakítunk vele. Nincs vesztegetni való időnk.
Mert az egész életünk folyamán mindent gyorsan akarunk.
De ha a gyermek idejekorán mindent megkap, akkor oda jutunk, hogy talán húszévesen már nincs is mire vágynia. Céltalanná és motiválatlanná válik. Emiatt kell, hogy megtanulják azt, hogy milyen kivárni.
Mi viszont folyamatosan érezzük az elvárások terhes súlyát a vállunkon. Úgy érezzük, hogy rengeteg követelménynek kell eleget tennünk, most és azonnal, hogy megfeleljünk.
Ugyanakkor itt a végső ideje, hogy feltegyük magunkban a kérdést: vajon mindezt nem magunknak és magunkban kreáljuk?!
Megosztás
