ILDIKÓ IGAZA

Megrendítő erejű riportfilmet láttam. Egy négygyermekes anyáról, vagyis a családjáról szól, akik a Budapesthez közeli telkükön egy jurtában laknak. A nő csinos és fiatal, de már sajnos megözvegyült. Egyedül neveli a négy apróságot.

Ildikó közvetlensége a kamerát is megbűvöli. Ahogy beszél, a tiszta tekintete áthat a képernyőn: „Nekem mindig célom a boldogság keresése, és az életnek azt az arcát nézni, ahol az örömöket megtalálom. És nem voltam rest ezt akkor sem tenni, amikor a Gergő nagyon beteg volt, és akkor sem, amikor három napja halt meg” – mondja a nő, miközben a film minden mozzanatából sugárzik a végletekig leegyszerűsödött életöröm.

„Tudom azt, hogy szerethető vagyok, mert volt férfi, aki szeretett a sírig. Ez egy olyan kegyelem nőként, ami szerintem felelősség is, hogy átadjam, hogy létezik” – teszi hozzá Ildikó, aki kézműves, és mára a YouTube csatornán nagy nézettségű videói jelennek meg, amelyek a természet közeli életmódról, a családról, a párválasztásról, és az élet ügyes-bajos dolgairól szólnak.

Ha rajtam múlna, én bizony millióknak vetíteném ezeket a kisfilmeket.

Ennek az asszonynak az ereje, a tartása, az életszemlélete és az egész lénye példa kéne legyen mindannyiunknak. Talán soha ekkora szükségünk nem volt a szelíd tanácsokra, az igaz gondolatokra, a jó szóra.

Beléptünk a XXI. század harmadik évtizedébe. A tudományos technológia, ami az előző egy-két száz esztendőben innovációs szikrákból összeállt, mára lángtengerré gyújtotta a világot. A digitális éra pedig még inkább fölpörgette a spulnit. Megújított-e bennünk valamit ez a szédítő iramú változás? Gyógyírt talált-e az emberiség az aggasztó problémákra? Aligha. Legjobb esetben is csak felemás az eredmény, mert jobbára ugyanazok a kínzó kérdések maradtak máig megválaszolatlanul, amelyeket ezer és ezer évekkel ezelőtt eleink is föltettek önmaguknak.          

Most világpiac van, és a globalizáció tágulásáról beszélnek. Ez a tágulás megállíthatatlannak tűnik ugyan, de véges. Ezt egyre többen érzik, hőkölnek, aggódnak. Velük szemben akadnak szép számmal olyanok is, akik szerint helyes, hogy immáron egybe ér az egész világ. Szerintük éljen a haladás, viruljék minden, ami hiper, pláne a kommunikáció. Valahol őket igazolja, hogy a közösségi oldalakon hovatovább életvitelszerűen ott tartózkodik több milliárdnyi ember. Ott örülnek, vidámkodnak, okoskodnak, vitatkoznak, árulnak és vesznek, dicsérnek és szidnak, ott ünnepelnek és ott gyászolnak – mindazok, akik azt hiszik, így, csakis így számítanak. Lájkvadászok járják az online teret, éhezve a sikert. (Száz generációval előbb még valóságos vadászok a fönnmaradásukért küzdöttek meg a vadállatokkal, meg az élet kihívásaival. Ma az áhított diadal, az elismerés számszerűsített kattintások alapján méricskélhető.)

A rendszer egyre terebélyesebb, egyre nyer – az ember pedig egyre kevésbé ember már, és nincs az az irdatlan számú „lájk”, ami ellenpontozná a riasztó tényt: elveszítettük önmagunkat.   

És ha valaki netán menekülne, visszakozna, mert nincs a Facebookon, a Twitteren, a TikTokon, az a személy a tömeg szemében tulajdonképpen már nem is létezik. Sokan vagyunk megalkuvók. Alkalmazkodunk. Ez hagyján. Mértékkel fogyasztva a méreg is lehet orvosság.

Egyéni ízlés, vállalás kérdése, ki mennyit pakol föl magából a virtuális cirkusz porondjára.

Az az elborzasztó, hogy bekövetkezett, amit a kezdetektől többen megjósoltak: a globális média mellett az internetes közösségi hálózatok mára a manipulációt nyílt üzemmódban alkalmazzák. A tömegek befolyásolása révén főleg a politikai, de az üzleti hatalomszerzés is elsődleges céljává vált ezeknek a multimediális giga konszerneknek.

Látjuk mi történt az „arab tavasznak” nevezett fölforduláskor. Láttuk hogyan zajlottak a káosz kísérletei Ukrajnában, Hong Kongban, vagy a világ számos pontján, ahol immár legális, demokratikusan megválasztott hatalmakat kívánnak bedönteni virtuális segédlettel. Láttuk mire képes a közösségi tér szűrő rendszere, amikor ilyen-olyan előjelű politikai erőket tol előrébb, vagy némít el – bizonyos érdekcsoportok, vagy inkább pár ember kénye-kedve szerint. Állam az államban immáron semmiféle eszköztől sem riadnak vissza: a minap a még hatalomban lévő amerikai elnöktől is megvonták a szólás jogát. Igen, pont azt tagadták meg, amire hivatkozási alapként létrejött az egész konglomerátum…

Mi marad a véleménynyilvánítás szabadsága nélkül? Igen, eltalálták: csak a hálózat, a közösségi platformok csáprendszere él tovább.

Adódik a kérdés, vajmi hasznunk belőle lesz-e? Könnyű a válasz, hisz a saját példámból tudom, hogy legyen bár többezres követő, ismerős a profilom alatt – amikor igazán szükség mutatkozna valakire, a két kezemen kikalkulálhatom, hány emberre számíthatok.

Valószínűleg mások is ugyanezt tapasztalják.

Egy jó ideje bizonyos, hogy új korszak közeledik. Visszalépésnek kell bekövetkeznie. A civilizációs ártalmakat az emberi elme képtelen orvosolni, éppen úgy, ahogy a környezeti problémák elhatalmasodása miatt a bolygó ökoszisztémája is kezd összeomlani. Nem, nem lesz világ vége. Csak ez a mai világnak nevezett csődtömeg érkezett el keserves útjának a végéhez. Hogy utána mi lesz – nem tudom. Találgatni lehet, és az eddig elkövetett hibákból okulva egy másmilyen korszakra kell készülni.

Alighanem olyan világ köszönt be, ahol megint mindenki csak magára, a saját erejére számíthat majd. Úgy kell majd építkezni, megújulni, fönnmaradni, és túlélni, hogy csakis a családtagokra, vagy a nagyon közeli barátokra, szövetségesekre lehet támaszkodni. Olyanokra, akiknek az adott szava és a tisztessége megkérdőjelezhetetlen. Minél kisebb közösségek lesznek, annál erősebbnek mutatkoznak majd a véd-, és dacszövetségek. (Csöppet sem véletlen, hogy már most is pont a házasság és a család intézményét támadják az ellenérdekelt erők. A legszűkebb összetartozás érzését kívánják semmissé tenni.)

Papírfecnik, aláírt fejléces rongyok, nemzetközi szerződések, ENSZ, emberi jogok egyetemes nyilatkozata, saját magukat a hajuknál fogva előrángatott új törvények – pusztán írott malasztok: jó ideje mind-mind a röhejesség kategóriájába tartozik.

Mi lesz fontos?

Akit megtámadnak, tudjon visszaütni, mert a panaszát egyik sóhivatal sem fogja megoldani. Éljen bár tanyán, falucskában, szülővároskája egyik utcájában, vagy éppen egy jurtában: az embersége fokmérője többé nem egy hókuszpókusz rendszertől kell, hogy függjön, hanem a valóságtól.
A túlélés záloga az lesz, önmagunkon erőt tudunk-e venni? Lesz-e merszünk a hibáinkat belátva változni? Ha igen, és ilyenek egyre többen lesznek, elkezdődhet valami új. A mostanitól jobb.