Szülők a ló túloldalán

Nincs olyan hét az iskolában, amikor legalább egy felháborodott szülő nem rontana valamelyik tanárnak-tanítónak édes kicsi csemetéje „érdekében vagy védelmében”. Gyermeke igazáért száll síkra, úgymond, csak épp azt az alap életbölcseletet felejti el, hogy igazság nincs, csupán interpretációk. Sajnos olykor szülői reflexből a gyermekünk interpretációja felülír minden józan ítéletet. A pedagógus és a tanár lehet mindenki és minden bűnbakja. Pedig épp a tanár és a szülő közös szövetsége kellene, hogy a legsikeresebben előremozdítsa a gyermek érdekét.

 

Igen ám, de sok családban sajnos nem beszélnek egymással negyed órát sem, az iskolákban tanítók viszont nagyon jól tudják, hogy a gyerekeknek mekkora, sőt egyre növekvő igénye van/lenne a közvetlen beszélgetésekre. Nem minden az anyagi háttér és végképp nem old meg semmit a technika, a televízió, a számítógép sem a gyermekek őrzésére szolgáló villanypásztor.

A technikai eszközök, az életünket könnyebbé tévő kütyük és szórakoztató izék még csak több időt lopnak el tőlünk, és ha nem is a butulásunkhoz vezetnek el bennünket, de az ellustulásunkat, az eltunyulásunkat bizony elősegítik. Sok olyan gyerekkel találkozom, aki az okostelefonja nélkül nyomoréknak érzi magát, fogyatékosnak, mert mindenben kiegészítő alkalmazást kap általa, miközben nem veszi észre, hogy olyan mű-igényei jelentkeznek, amelyeket maga a gépe gerjeszt, amit persze a reklám és a piac indukál. A közösségi hálón viszont csak indulatszavakkal és képes üzenetecskékkel „kommunikálnak” egymással, olyan silány nyelvi kifejezéskészlettel, amelyekkel nem ragadtatná el magát egy jóérzésű orángután sem.

 

Az a tapasztalatunk, hogy a tanulók egy része nem hajlandó elolvasni negyed oldalnyi szöveges feladatot, hogy a feltett kérdésekre válaszoljon, mert az sok neki; nem érti a szöveget, így nem tudja értelmezni a feladatot. És ő hetedikes! Több ilyen eset is volt minden iskolában a Tartományi Pedagógiai Intézet iniciális tesztjén, amelyet a közelmúltban írtak meg az általános iskolás diákok.

Sok olyan diák van, aki nem tudja a magyar nyelv betűrendjét. Akkor hogyan tud könyvtárat vagy irattárat kezelni? Döcögnek az alapvető matematikai műveletek. Nem elég, hogy nem tudja a mértant, de nem is érdekli némelyeket!? Mi lesz belőle? Kőműves már nem valószínű, mert azoknak is kell számításokat végezniük, hogy a fal egyenes és megfelelő magásságú vagy szögű legyen. Bizonyára a szülő „igazgatót” akar nevelni belőle vagy „celebet”! Aki nem olvasta például a Pál utcai fiúkat vagy az Egri csillagokat, az az ember mire tartja magát magyarnak? Miért engedjük meg gyerekeinknek azt a luxust, hogy ne olvassák el ezeket a kultúránk alapjait jelentő műveket? A nemzeti öntudat nem a kokárda kitűzésével kezdődik!

 

Merthogy kiket és hogyan is nevelünk?

A pedagógus a kapott anyaggal, minimális eszköztárral és körbeszabályzott és túladminisztrált lehetőségekkel TANÍT. Nevelni már csak próbál. A szülő pedig azzal, hogy a lehetőségekhez képest mindent biztosít a csemetéjének, de az elvárásait nem egyértelműsíti, a gyereket mindenben kikíméli, tehermentesíti, de nem neveli, meleg ugyanakkor mindent megengedő családi légkört biztosít, az épp olyan rossz, mint amikor hideg és mindent tiltó a családi légkör.

 

Hercegnők és celebek – így viselkednek tinédzsereink. Ruházatuk, frizurájuk, stílusuk és életvitelük azokét mintázza. Csak az a baj, hogy kikíméljük őket az élet tizenévesek számára kijáró pofonjaitól, ezért később az első igazi kudarcnál összetörnek. Ezért hiszi sok fiatal, hogy másutt sokkal jobb, mert onnan visszaáramlani csak a csillogás fényét látja. Meg sem próbál a kudarcból tapasztalatot nyerve újrakezdeni, inkább továbbáll.

Érdekes, nagyapáink nem mentek világgá, pedig az ő idejükben ez a térség mennyivel élhetetlenebb volt?!

Mielőtt a gyermekünkért „kardot ragadunk” és „tálcán követeljük egyik-másik pedagógus fejét”, gondolkozzunk el néha a saját hibáinkon is. Mert mi is emberek vagyunk.

Hibázunk!?

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon