2016 novembere mérföldkő lehet a magyar gyerekek számára a szerb nyelv tanításában. Amikor húsz év és nagyon sok szakember munkája látszik megvalósulni, akkor azok a pedagógusok – köztük jómagam --, akik egész életüket a gyerekekkel, magyar gyerekekkel töltve végig nézték, milyen hátránya van a szerb nyelv nem tudásának, egy belső utazáson végigjárják ennek a húsz éves útnak az állomásait, a saját meglátásaik, emlékeik, szempontjaik alapján.
A szerb nyelv intenzívebb oktatásával kapcsolatban foglalkoztat a kérdés: vajon nem késtünk-e el vele? A szerb nyelv birtoklásának hiányát én – talán egész életemben – nagyon megszenvedtem. Nem most volt, amikor Újvidékre kerültem középiskolába a legminimálisabb szerbnyelvtudással. Kishegyesi lévén sem a családban, sem a faluban nem használatos az államnyelv. Azt a minimumot mindig megtanultam, ami az iskolai tanagyhoz szükségeltetett, de korántsem volt elég a középiskolában, ráadásul az osztályunkban sok újvidéki tanuló is járt, akik jól beszélték a környezet nyelvét és teljes értetlenséggel fogadták hiányos nyelvismeretemet. Hiába voltam az osztály legjobb tanulója, a szerb nyelvből kapott osztályzatom mindig lehúzta az átlagomat.
Mai napig sem tudom, hogy a szerb tanárnő jóindulatból cselekedett-e, amikor állandóan küldözgetett a szerb osztályokba, hogy vigyem el ezt, vagy azt könyvet, vagy kérjek a másik tanárnőtől valamilyen tárgyat.
Szörnyű stresszeket éltem át, vajon eltudom-e mondani a rám bízott feladat lényegét?
Emlékszem, megálltam a tanterem előtt és imádkoztam, édes jó Istenem, segíts meg!
Ez a sok stresszes helyzet előidézte bennem a bűntudatot: milyen kár, hogy magyar vagyok. Akkor, középiskolás fejjel megfogadtam, ha nekem egyszer gyerekeim születnek, azok nem fognak magyar iskolába járni. Lovćenacra adom majd őket, szerb iskolába. Hála Istennek, időben megjött az eszem, s igen távol kerültem eredeti elképzelésemtől.
A szerb nyelv hiányát mindvégig éreztem, hiszen nem volt hol gyakorolnom, de talán nem is igazán igyekeztem.
Visszakerültem a szülőfalumba, ahol továbbra sem volt szükség a környezet nyelvének tökéletes ismeretére. Alaptermészetemből kifolyólag aktív társadalmi életet éltem, korán felfigyeltek rám a politikusok, s szerettek volna politikai pályára terelni.
Kineveztek tartományi küldötté is, négy évig lejártam Újvidékre a ,,Fehérházba", de igazi baráti kört nem tudtam kialakítani magam köré, mert féltem szerbül megszólalni. Erős volt bennem a félelem: mi lesz, ha kiderül, nem tudok szerbül?
1990-ben megválasztottak a kishegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökének, s ettől kezdve bekerültem a vajdasági magyar kultúrélet forgatagába. Ezeket az éveket szoktam a magyar nemzettudat újraébredésének nevezni. Munkámat nagyon élveztem, kevés helyen kellett szerbül beszélnem, céljaink, érdeklődési körünk az anyaország felé fordult. Szülőfalum kulturális életét is sikerült igen magas szintre felhoznom. Munkámra más társadalmi és civil szervezetek is felfigyeltek, s ekkor már nem csak Kishegyes kulturális életében játszottam szerepet, hanem vajdasági szinten is kezdtem elismert lenni.
Fiatalkori keserű tapasztalatomból kiindulva igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy elmondhassam, mennyire fontos az államnyelv ismerete a magyar tanulók számára.
Szerettem volna más vágányra terelni a megkövesedett szokásokat.
A néphagyományok újraélesztése és a szerb nyelv oktatásának megváltoztatása életelememmé vált.
Erről újságcikkek is tanúskodnak. 1996 vagy 1997 lehetett, amikor kérésemmel bebocsátást nyertem Kasza József Szabadka város polgármesteréhez (1989 – 2001. Szabadka polgármestere), amikor arra kértem, találjunk megoldást a környezet nyelv alaposabb elsajátítására a magyar tanulók körében. Kérésem nem talált megértésre. Kasza úr azt válaszolta, ahogy ő megtanult szerbül, majd megtanulnak ezek is.
A polgármester úr csak egy dolgot felejtett el, hogy az egyetemista évei és az akkori évszám között több évtized telt el, a nemzeti viszonyok megváltoztak, a testvériség szlogenje már rég a múlté lett.
Ekkor már az egyetemeken csodálkoztak, ha a magyar fiatal nem tudott szerbül, hiszen Szerbiában él.
A szabadkai székhelyű Magyar Tudományos Társaság, Gábrityné dr. Molnár Irén elnök asszony felfigyelt tevékenységemre. 1998-ban jelent meg a Vajdasági útkereső című tanulmánykötet, amelybe az én tanulmányom is bekerült a néphagyományőrzés fontosságáról: Hagyománytisztelő óvodai nevelés címen. Orosz Ibolya, kiváló újságírónk külön vezércikkben foglalkozott az előadásommal. Idézem: „Szőke Anna szombaton a Népkörben megtartott oktatásügyi tudományos tanácskozáson arról beszélt, hogy a nemzeti önazonosságtudat alapja a néphagyomány. Elsősorban a nyelv és a zene. Ezért elengedhetetlennek tartja, hogy az óvoda legyen a nemzeti műveltség megalapozója.” (Hét Nap, 1998. november 4.)
2000. február 4-én az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács intézőbizottsága Szabadkára hívta Vajdaság oktatási szakértőit , hogy kikérje véleményüket az anyanyelvű oktatással kapcsolatos tennivalókról, illetve az IMNT ülésére előkészített vitaanyagról. Pásztor István, az intézőbizottság elnöke bevezetőjében elmondta: a testület célja az volt, hogy a meghívott vendégek politikailag és szakmailag megvizsgálják az anyanyelvű oktatás ügyét. A megjelentek névsorát most mellőzöm, csupán kiemelem a saját felszólalásomat, amelyet a Magyar Szó másnap leközölt.
„Szőke Anna arra mutatott rá felszólalásában, hogy a magyar gyermekekben azért épül ki a kisebbségi komplexus, mert nem beszélik megfelelő szinten a szerb nyelvet. Szerinte hatékonyabbá kellene tenni a környezetnyelv oktatását.” (Magyar Szó, 2000. február 5. szombat. K-k)
2000-ben jelent meg az Elszaladt a kemence, Óvónők és szülők kézikönyve.
Ezzel a munkámmal forradalmasítottam a magyar óvodai nevelést nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is. Ezer példányban adták ki, s pillanatok alatt elfogyott.
Néphagyományainkat dolgoztam fel, hogyan bevinni a oktatói, nevelői munkába.
Természetesen, a könyv kapott negatív kritikát is, hogy gondolom én a gügyögő mondókákat, gyermekdalokat bevinni az oktatásba? -- jegyezte meg egy egyetemi tanár.
2001. januárjában az Aracs Társadalmi Szervezet és az Értelmiségi Mozgalom szabadkai tanácskozásán ismét elmondtam, el kell érnünk, hogy a gyermekeink leküzdjék végre kisebbségi érzésüket, hogy nagyobb önbizalomra tegyenek szert. (Mihályi Katalin: Megmaradásunk záloga: a magyar iskolahálózat. 2001. február 01. csütörtök.)
Ekkortájt sok időt töltöttem a szórvány óvodáiban. Ma is állítom, nincs olyan magyar szórványóvoda, ahol nem jártam, ahol nem nyújtottam segítséget a magyar óvodai hálózat megmaradásához.
Sajnos, igen sok keserű tapasztalatot szereztem.
Itt fordított volt a helyzet, mint a tömb magyarság körében. Itt a szerb nyelv dominált.
Idővel, mivel erőlködésem sem a szerb nyelv oktatását illetően, sem a szórványprogramom nem kapott kellő támogatást az arra hivatottak részéről, kezdtem nem foglalkozni a témával. Helyben azonban kísértem a magyar gyermekek szerb nyelvtudásának alakulását. Akkor is, azóta is a szülők sok pénzt költenek különórákra, hogy gyermekük megtanuljon szerbül. Valakik ebből jól profitálnak. Nem a különórát adó pedagógus az oka, ő azt teszi, amiért megfizetik: megtanítja a pádezsokat, megtanítja megoldani a leckét és kész. A szülő meg fizet, ahelyett, hogy más megoldás után nézne.
Több helyen elmondtam, ajánlottam, fogjanak össze a szülők, 4-5 tanuló képezzen egy csoportot, fogadjanak egy szerb ajkú tanárt, tanítót, aki heti 2-3 alkalommal egy órában beszélgetne a gyermekekkel, de csak szerbül.
Tanítsa meg kommunikálni szerb nyelven a gyerekeket. Az évek múlásával biztosan lenne eredmény.
S tudják, a legtöbb helyen mi volt a válasz: De hol? Kinél? Hát, ehhez már nincs mit hozzáfűznöm, No komment, ha még ez is probléma.
2010-ben a nevelő-oktató munkába is fordulat következik be: a pedagógus-továbbképzéseken mind nagyobb teret kap a Valósítsd meg önmagad témakör, amelynek eredetét valamennyien, akik odafigyeltünk, tudjuk honnan eredt...
2016 még nem az áttörés éve, de megszületett az a lehetőség, ami alapján a magyar gyerekek megtanulhatnak az iskolában szerbül, szerb nyelven kommunikálni.
Sokan, sokfelé, sokat tettünk ezért. És ha úgy kezdtem, nem tudom, nincs-e túl késő, azzal zárom, hogy nem tudhatjuk, mikor van késő, de azt mindenképpen tudnunk kell, mi a közös küldetésünk.
Megosztás
