Egy szavalóverseny margójára

A napokban volt Szabadkán a Himnusz és a Szózat szavalóverseny. Az MNT kiküldött tagjaként vettem részt ezen a versenyen. Fiataljaink mély és komoly átéltséggel mondták nemzeti imánk a Himnusz és a fennkölt, magasan szárnyaló, mindig magával ragadó, több ünnepi buzdító szónoklatot is néhány rímes versbe összefoglaló Szózat sorait.

Ahogy ott ültem és megrendültséggel hallgattam, gyermekkorom kesze-kusza időszakát idézte fel bennem, ami mégis meghatározó volt, sőt csak ennek köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Nagymamám jómódú paraszti családból származott, kulákok voltak, ahogy abban az időben nevezték őket, iskolába járatták, de mivel otthon volt rá szükség, továbbtanulni mégsem engedték, pedig ő tanító szeretett volna lenni.

Nem baj, otthon kamatoztatta tehetségét, velünk, unokáival sokat foglalkozott. Még most is itt csengnek a fülemben a hosszú téli délutánok közösen eltöltött óráiban együtt szavalt Arany János népszerű vers sorai a Családi kör, de a megannyi népmese és más versidézet mellett nagymamától hallottam először, tőle tanultam meg a Himnuszt és a Szózatot.

Az iskolában nem tanították. Én még annak a korszaknak vagyok az utolsó generációja, amikor még hősök voltak Titó pribékjei, akik tömegsírokba lövöldözték azokat, akik magyarok, németek vagy horvátok voltak, pedig más bűnük nem volt. Büszke pioníroknak akartak bennünket formálni az átkos korszakban, amikor nem magyarok, hanem mi Délvidéken élő magyarok is inkább voltunk jugoszlávok, mint nemzeti önazonosságukat ápoló büszke magyarok.

Csak azt nem értettem sose, hogy amikor az iskolában hallott, hazahozott és szorgalmas lelkes diákként a partizánok hőstetteiből idéztem, bizonyítva tudásom, igazából csak a történelem leckékből mondtam fel néhányat, nagyapám miért kelt fel csendesen, miért hagyta el a szobát, miért ment hátra a műhelybe dolgozni?

Ma már tudom!

Magyar katona volt a II. világháborúban és csak a csodával határos módon élte túl a 44–45-ös tisztogatásokat. Kellőképpen meg voltak félemlítve, hogy erről ne beszéljenek, de a partizánok hőstetteit köszönte szépen, nem kért belőlük! Ma már értem, akkor nem értettem.

Hála Istennek, nagymamának nem jelentett gondot, mint az sem, hogy a vasárnapi szentmisékre akkor is elvigyen magával, ha szüleim dolgoztak. Gondoskodott arról, hogy ministráljak, hittanra járjak. Így kerültem olyan nagyszerű plébános és káplánok társaságába, akik úgyszintén ismerték azokat az értékeket, melyek mentén érdemes volt a következő felnövekvő generációkat vezetni. Nagyszerű magyar érzelmű káplánok a hittanóra keretében Szent Istvánról magyar történelem órát csempésztek a tananyagba, de a Boldogasszony anyánk első magyar himnuszunkat is megtanultam.

Megtanultunk a családban együtt élni a kommunista eszmevilággal úgy, hogy közben a magyarságunkat és hitünket sem adtuk fel.

Anyu az iskolában dolgozott, szakácsnő volt. Ezért amikor az iskolaigazgató megkérte, hogy írasson ki a hittanórákról, mert ez mégsem normális, hogy az iskolában dolgozik, én meg ministrálok, akkor anyu csak annyit mondott, hogy otthon ő nevel az iskolában meg a tanárok.

Ő sem szól bele abba, hogyan és mit tanítanak az iskola keretein belül.

Végig kitűnő tanuló voltam, öcsém Vuk-díjas, igaz a kommunista eszmék ekkorra már hanyatlóban, de

én még jól emlékszem erre a furcsa, kicsit ellenálló, Karácsony napján is az iskola padjaiban ülő korszakra. Reggel 6h volt a Pásztorok miséje, hogy az iskolások el tudjanak jönni, amikor Bajmokon 600 gyerek volt egy-egy ilyen szentmisén. Ma meg, amikor szabad menni, alig gyakorolják hitüket a mai generációk!

1994-ben érettségiztem és ősszel kezdtem meg teológiai tanulmányaimat Pécsett. Szeptemberben költöztem ki és emlékszem az első október 23-ai ünnepségre. Megszólalt a Himnusz! Most is beleborzongok. Akkor értettem meg először, hogy magyar vagyok. Nem jugoszláv, nem szerb, hanem magyar vagyok. Amikor erről beszéltem többi kispaptársaimnak, nem értették. Na jó, és most mi van? Eddig is tudtuk, hogy magyar vagy! Igen, de hallottátok a Himnuszt? Libabőrös lettem és az vagyok ma is, ha belegondolok a felismerésre és élményre, amit nekem az az élmény okozott! Magyarországon Himnuszt énekelni annyi, mint nekem meginni egy pohár vizet, megenni egy szelet kenyeret, de itthon elképzelhetetlen volt. Még templomainkban sem lehetett, sőt! Horvát, bunyevác papjaink a hitükből tértek volna ki, ha ennek csak az ötletével rukkolt volna elő valaki.

Ne felejtsük el, hogy a Trianon szégyenletes ülésén Blaško Rajić katolikus paptársam szónokolt a magyarok ellen! A Boldog asszony anyánk című népéneket sem a templomban, csak egy-egy lelkes magyar káplán merészségének köszönhetően csempészte be a hittanóra anyagába.

Mennyire hálás vagyok érte nekik és nagymamámnak, akinek köszönhetem, hogy a Himnusz szövegét és Szózatot is megismerhettem.

A következő és ugyanakkor komoly élményem és tapasztalatom a Himnusszal kapcsolatban 2000-ben volt, amikor számomra nagyon nagyra értékelt és tartott Orbán Viktor miniszterelnök első kormányzása alatt először járt Szabadkán! Ellátogatott a Szent Teréz Bazilikába is, ahol egy közös szentmisén vett részt a magyarokkal. Már a puszta tény, hogy én voltam az orgonista is felemelő volt, de a Himnuszt kellett volna énekelni a mise végén.

A kérdés csak az volt, hogy az akkor horvát ceremóniamesterrel hogyan fogjuk ezt tudni megbeszélni. Sehogy! Szó se lehetett róla! A puszta ötletet is emelt hangon utasította el!

Kitolok én veletek! – gondoltam magamban és megbeszéltem a cserkészekkel, hogy az utolsó éneket egy B-dúrban zárom és az orgonán hosszan hagyom kicsengni! Erre kapcsolódjanak rá, kezdjék el énekelni, én meg, mint aki mit sem sejt az ügyről, majd folytatom és kísérem az orgonán!

Így volt, megtört a jég, felcsendült 2000-ben a magyar Himnusz a székesegyházban először a II. világháború óta! Azóta is énekeljük, legalább is Szent István ünnepén! 

Az, hogy ezek után milyen letolás következett 2000 Szent István ünnepi miséje után, nem is taglalom!

Tavaly december 8-án, amikor először találkoztam a magyar miniszterelnökkel, Orbán Viktorral úgy kezdtem a bemutatkozásom, hogy mi már régóta ismerjük egymást, sőt közös élményeink vannak. Felidézve a történetet, miniszterelnök úr is megerősítette és hozzátette, amit már megannyiszor elmondott:

„Magyarságunk többről szól, mint az anyaország immár légies határokkal körbe vett területe, többről, mint azok a helyek, ahol magyarok élnek a Kárpát-medencében, többről az épített örökségünknél, a közös múltunknál."

„Az embert szolgálni legalább olyan nehéz feladat a kormányzásban, mint az egyházban, ezért vagyok személyesen is hálás minden támogatásért, amit szellemi és lelki közösségünktől, önöktől, protestánsoktól és természetesen a katolikus testvérektől is kapunk.”

„Hálásak vagyunk azért, hogy a nemzet összefogott, talpra állt és megerősödött (…), hogy visszanyerte életerejét, cselekvőképességét és tettvágyát is. Hálásak vagyunk, hogy sodródás helyett égtájat és csillagot választott, irányt szabott és utat épít saját élete számára.”

Orbán Viktor kiváltságnak tartja, hogy: „a gondviselés ebben a megújulásban bennünket eszközként használt: egyházainkat, a kormányt és a magyar polgárok szabad közösségeit az egész Kárpát-medencében.”

Én is így látom és nagyon örülök, hogy  már nincsenek határok, hanem együtt közösen vagyunk és lettünk ismét egy nagy nemzetté! Itt, a Kárpát-medencében orvosolva és helyrehozva azokat a mérhetetlen károkat, amit az immár 100 éves Trianon okozott a magyarságnak.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon