Szabadkától? Semmi!

„Mennyire elromlanak a gyermekek, ha rájuk hagyják, amit akarnak és nem büntetik meg őket!” Dr. Luther Márton

Egy kis szégyen, az én számlámra... No meg egy kis csalódás az általam szeretett várostól, Szabadkától. Nem tudom, vajon helyes volna-e a gondolatmenet címeként az „útleírást” adni, mert talán az adta volna vissza a hét egyik napjának eseményeit. Mert elindultam. Reggel. Megijedve, vajon sikerül-e beszereznem a bürökrácia trükkjeivel felvértezett íróasztal mögött ücsörgő ügyintézőktől a szükséges (vagy inkább felesleges) papírokat?

Mert hát adott a dolog, január 9-én megszületett harmadik gyermekem. Hol egyházi ügyek, hol más elfoglaltságok okán nem foglalkoztam a családi pótlék igénylésével.

Az én hibám, nem mondom, hogy nem.

Azután, villámcsapásként vágott belém az információ, a határidő, ezt az igénylést hat hónapon belül kell teljesíteni!

Nézem a naptárat, de akárhogy forgatom, akkor is július hatodika van, csütörtök. Ha péntekig nem teljesítem a feladatot, nem lesz belőle semmi.

No, akkor nézzük, miből élünk!

Igazolni kell, hogy mindhárom gyermekem az én, és édesanyjuk lakcímén él. Rendben, semmi gond, csak hát hadd kérdezzem már meg, hogy vajon hol élnének? Na mindegy. Irány a rendőrség, mert hát ott kell kikérni. Ráadásul ingyenes, amitől majdnem hídba mentem le, hiszen ilyennel én még nem találkoztam, hogy valami itt ingyenes lenne... Lényegtelen. Belépek az ajtón, gondosan elolvasgatva az ajtóra kiplakátolt száz darab A4-es papírra függesztett tájékoztatót. Hadd idézzem, mert Szabadkán „magyarul” is ki van írva: „Illetlen öltözékbe tilos belépni a szolgálati helyiségekbe: ujjatlan fÖlsőbe stb...” Majd beállok a nyolcvan kilométeres sorba, ahol előttem és mögöttem is olyan „illetlen öltözékbe” bújt „muzulmán” vallású „testvérek” álltak, akik egy perc után már az állítólagos aurámba feszültek, mellesleg a szűk 32 fokban olyan „illattal”, ami még a falusi származásom okán ismert „illatokat” is messzemenően űbereli... 

De tűrök, és vállalom. Ez most a gyermekemért van... Mintegy bő óra elteltével kézhez kapom a szükséges iratokat, és máris száguldok tovább, egyenesen a „Szociális Munka Központjába”. Igazolnom kell, hogy a gyermekeimet rendesen stb. nevelem... Semmi gond. Bemegyek. A hálószobám szekrénye nincs akkora, mint amekkora biztonsági őr fogad. És ez még semmi, mert egy röpke pillanat alatt kiderül, itt ő a mindenes. Ő mondja meg mit kell beszereznem, ő nézi át az iratokat, ő viszi be aláírásra valahova, ő csinál mindent!

De kedves – már amennyire elfogadjuk a kedvességet egy „ekkora” személytől – és mintegy 15 perc elteltével már nyújtja is felém a kért dokumentumokat. Igen, többesszámban, mert egyben közli, az egyik irat az állami támogatáshoz kell, míg a másik a tartományihoz! No, hát ezt én nem tudtam. Míg talpaltam, kiderült, nem, hogy egy, de rögtön két támogatást is be tudok gyűjteni! De én türelmetlenné váltam. Nem szeretek sorba állni, és ha mégis meg kell tennem, az nem tetszik... Gyorsan telefonáltam is egyet, hogy mire a városházára érek, segítsen valaki kikerülni a „számhúzós” rendszert... Így is lett... Egyik ismerősöm már várt, majd a családi pótlék sorba beletiporva egyenesen az ügyintézőhöz került az általam begyűjtött 6 kg irat. Mert, ugye, a születési anyakönyvi kivonatból mindhárom gyermekem után 5-5 példányt kértek, majd a lakcímet igazoló iratból, az eltartási dokumentumból gyermekenként 2-2 példányt, az édesanyjuk esetében pedig csak hogy a családfát nem kérték be... De mindegy, beszereztem mindent.

A soron kívüliség alkalmával jött igazán a csattanó. A szemébe nézni annak a sok anyukának, akik becsületesen, sorszámot húzva várták a pillanatot, hogy átadhassák igénylésüket... Hát az nem volt egyszerű. Igen, az én szégyenem, és vállalom. Türelmetlen voltam, azt képzelve, hogy nekem minden lehet ott és akkor... Megbántam.

Végül sikerült mindent átadnom, ráadásul megerősítették, igen, az állami támogatás mellet a harmadik gyermek után tartományi támogatás is jár! Azért egy kicsit tovább mentem. Feltettem a kérdések maximumát: Szabadka városa nem támogatja a harmadik gyermek születését és cseperedését? És egy szempillantás alatt, mindennemű érzelemnélkül érkezett a lesújtó válasz: nem! Semmi olyan, hogy sajnos nem, vagy sajnáljuk vagy ilyesmi. Csak egyszerűen nem, és kész! Ennyi. Se egy csomag pelenka, se egy popsikrém... Semmi. Hát ez van. Ne legyek nagyravágyó. Itt most ez nem érdek, nem jövőkép. Nem baj. Majd egyszer az lesz! A tény, az igazság azonban megmarad: nem biztos, hogy helyes a „nekem mindent lehet, ott és akkor” magatartás... És ez hány és hány területre érvényes... Igen, tény, hogy „mennyire elromlanak a gyermekek, ha rájuk hagyják, amit akarnak és nem büntetik meg őket!”

Akinek van füle, hallja.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon