Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. Ez a nap nem régóta nemzeti emléknap, s emiatt nem ivódott bele a szokásainkba, még nem tudjuk, mit is jelent nekünk. Azt azonban tudjuk, mire emlékezünk, hisz a trianoni történések – ha csak suttogva is – minden igaz magyart foglalkoztatott. Évtizedeken át még a történelemkönyvekben sem szerepelt Nagy-Magyarország, a Szent Korona, gyalázat volt, hogy a németek oldalán harcoltunk, és irredenta módon próbáltuk a magyar területeket visszaszerezni. Immáron a 30 éve végbement rendszerváltás kellett ahhoz, hogy a történelmet többé-kevésbé rehabilitálni tudjuk, és helyére kerüljön megannyi kérdés. Majd ó pár év telt el, hogy Trianonról merjünk nyíltan beszélni.
Több mint másfél évvel a Párizs-vidéki Nagy Trianon épületben lezajlott - a magyarságot megalázó, kényszerű aláírási procedúrát megelőzően - 1918 októberében Reményik Sándor költő versbe foglalt szózatot intézett „Erdély magyarjaihoz”. Akkor tette ezt, amikor még előtte voltunk Károlyi Mihály tényleges hatalomátvételének és belgrádi megaláztatásának, a Felvidéket elárasztó cseh, és a Győrig terjedő román megszállásnak és fosztogatásnak, Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg bevonulásának, valamint a magyar kormány küldöttsége békekonferenciára való kiutazásának. 1918 októberében Reményik Sándor a következőket írta:
„Virrasztottunk mi tetszhalottat már, Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új, Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk, Mi tudjuk, mit jelent: balszél, ha fúj.”
A költői üzenete a trianoni tragédia fenyegetéséről, a rövidesen bekövetkező rombolásról, végső tanulságként a végsőkig kitartó akarat és összetartás parancsát fogalmazta meg. És valóban megtörtént, hogy a négyévnyi háborús pusztítás és pusztulás után további szenvedéssel teli évek következtek, melyben lassan elcsitult ugyan a harci zaj, elhallgattak a fegyverek, ám valójában még súlyosabb következményekkel, máig tartó és más módon kibékíthetetlen és elviselhetetlen ellentmondásokkal terhelődött meg nem csupán a Kárpát-medencei magyarság, de egész Európa sorsa. Igen, akárhonnan nézzük, a legkegyetlenebbül és legigazságtalanabbul Magyarországgal bántak el a békemű megalkotói.
Legyünk őszinték: Trianon tragédia volt. Ha csak statisztikailag, a számokból indulunk ki, akkor is, ha az emberi oldalt, a szétszakított családokat nézzük, akkor még inkább.
És mit is ünnepelünk a Nemzeti Összetartozás Napján?
Hisz a történtek ellenére nem kesergünk, hanem igenis, ünnepelünk!
A Nemzeti Összetartozás Napján azt ünnepeljük, hogy 15 millióan vagyunk szerte a világban, és mindenkinek megdobban a szíve a magyar himnusz, vagy épp egy gyönyörű népdal hallatán.
Azt ünnepeljük, hogy ha bármely honfitársunk nagyot alkot valahol a világban, büszkén mondjuk: ő is magyar!
Azt ünnepeljük, hogy határoktól, korlátoktól függetlenül van közös múltunk, vannak erős gyökereink, amibe kapaszkodhatunk. Igenis van közös jelenünk, és még fontosabb: van jövőnk!
Itt, Európa közepén a múltunkra alapozva, a jelenünkben megerősödve - van jövőnk. Nekünk, magyaroknak.
Amit a mai nap jelent, jelenthet mindenki számára, az ott áll nemzeti imánk első versszakában, a Himnuszban:
„Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A multat, s jövendőt!”
A magyarra oly jellemző borúlátás és siránkozás helyett, nem a múlt gondjait és problémáit kell néznünk. A balsors ugyan megtépett bennünket, de pozitívan és hittel kell előre tekintenünk, bízva magunkban és fiataljainkban.
Apponyi Albert gróf kiválóan érzékeltette a magyarok elkeseredettségét, s a békediktátum elfogadása után a nagyhatalmak képviselőihez intézett beszédében ki is fejtette:
“Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját."
Mi, magyarok, a trianoni békeszerződés aláírásának napján nemzetünk történelmének legmegalázóbb, legigazságtalanabb, valamint lélekben és lélekszámban legpusztítóbb eseményére emlékezünk. Immáron száz évvel ezelőtt, a központi hatalmak tagjaként, más nemzetekkel együtt, vesztessé minősíttettünk és ekként lettünk mindközül a legsúlyosabban megbüntetve. Trianon mélységes igazságtalansága az oka annak, hogy közel száz éve feldolgozatlan a magyar lélekben ez a méltánytalan ország- és nemzetcsonkítás.
Amit Trianon lerombolt, azt 90 évvel később a Magyar Kormány elkezdte újjáépíteni. A történelem nem ért véget 1920. június 4-én. Magyarország és a magyar nemzet erős és kitartó, amit Ferenc pápa Csíksomlyón elmondott beszéde is alátámaszt:
“Ez a nép a szenvedések közepette sem fárad el keresni az élet vizének a forrását, ahol a remény új erőre kaphat.”
100 évnyi távolságból már hátrahagyhatjuk a megalázottság és veszteség fölött érzett fájdalmunkat, és megengedhetjük magunknak a reális történelemszemlélet alkalmazását. A Nemzeti Összetartozás Napja a magyarság számára az újrakezdés esélyének ünnepe. Csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e kilépni a sérelmek bűvköréből, és végre öntudatos büszke magyarokként élni.
Megosztás
