A nemzetben gondolkodó, büszke vajdasági magyarok történetei

A Vajdasági Magyar Szövetség a mai napon fejezi be a 10 nappal ezelőtt megkezdett akcióját.

Aktivista párommal én is napokig jártam a terepet. Felkerestük környékünkön azokat a vajdasági magyar polgárokat, akik feltehetően rendelkeznek magyar állampolgársággal. Azzal a szándékkal csöngettünk be hozzájuk, hogy segítséget nyújtsunk a névjegyzékbe vételi kérelem kitöltésében, hogy a tavasszal megrendezésre kerülő magyarországi választásokon ők is szavazhassanak. Külhoni magyarként.

Hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy olykor bizony nehezemre esett kopogni már másodszor is ugyanazon az ajtón, vagy hogy nem volt bennem olyan érzés, hogy ha kijön a házigazda, akkor elküld minket melegebb éghajlatokra, vagy az orrunk előtt ránk csukja a nagykaput.

De hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy ez legalább egyszer megtörtént velünk. Mert nem.

Ahogy magyarul köszöntünk az ajtót nyitó nagymamának, apukának, kislánynak, azonnal a bizalmukat élveztük. Sok helyen úgy éreztük, hogy már évek óta ismerjük egymást. Sokan beinvitáltak az otthonukba minket. Sőt volt ahol addig nem is engedték, hogy folytassuk az utunkat, amíg meg nem ettünk legalább egy-egy diós bejglit, mézes teával.

Sokan kértek segítséget tőlünk. Közben meséltek. Meséltek arról, hogy ők magyarként születtek, hogy már egyszer voltak magyar állampolgárok. Meséltek arról is, hogy csak magyar nyelvű tévéműsorokat néznek, és a délutáni kávézásokkor is megmondják a szerb szomszédasszonynak, hogy ők bizony büszke magyarok. Vajdasági magyarok.

A főutca végén lakó idősebb házaspár pedig fél órába sűrítve igyekezett elmesélni az egész életét nekünk. Egymást kiegészítve, olykor túlkiabálva mondták el azt, hogy mennyire büszkék a lányukra, aki szerb férfihoz ment hozzá, de ennek ellenére az unokák magyar iskolába járnak. És katolikusok.

Több családot volt szerencsénk megismerni és számtalan sorsot. Voltak családtagot, akik nem olyan régen hunytak el. Keserves volt az emlékezés. Voltak, akik külföldön elő unokáikat mutogatták a fényképeken, és olyanok is, akik sajnálták, hogy nem beszélik folyékonyabban a magyar nyelvet.

De valahogy, valamiért, mindannyian egyek voltunk. Mosolyogva helyeseltünk, fájdalmasan bólogattunk.

Nemzetben gondolkod(t)unk.

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon