Legyél te is konyhatündér!

Egy kis filozófia, az én filozófiám

Mindig ugyanaz. Csak más körítéssel. Ha belelapozunk az aktuális hírekbe, majd összevetjük azokat olyan hírekkel, melyek régebbiek, szinte csak az emlékeinkből törnek elő, azt tapasztaljuk, már megint ugyanaz. Valaki valahol ebben a világban azt hiszi saját magáról, hogy eljött az ő ideje, és valamiféle világuralmi vágyai kezdenek a felszínre törni. Így volt – és van – kedves deutsche kancellár asszonnyal, de mostanság a Gyuri bácsi is érez ilyeneket és ehhez hasonlókat.

Reggelente, a hírek olvasgatása közben elgondolkodom. Felteszem magamnak és magamban a kérdést, vajon milyenek lehetnek ezek az emberek belülről?

Nem az összetevőkre gondolok, hogy van-e egyáltalán szívük, hanem sokkal inkább arra, milyen lehet a lelki világuk?

Emberek vagyunk, emberien gondolkodunk és élünk. Ezzel nincs is gond. A baj – szerintem – ott kezdődik, amikor rádöbbenünk, hogy bár társas lényekként vagyunk nyilvántartva, a társas lét azért mégsem olyan egyszerű. Ha a lelki világom nincs rendben, mint például az említett „arcoknál”, vagy a Szerbiában és a Vajdaságban mindennap megjelenő családon belüli erőszak résztvevőinél és elkövetőinél, nyilvánvalóvá lesz, hogy bizony a hiba, az ok, a baj mégsem a másik emberben, a társban van, hanem éppen fordítva.

Megélhetést, pénzt, hatalmat hajszolva építik sokan az egót, mely aztán olyanná formálódik bennük, hogy nem tűrik meg a másik embert, a társat maguk mellett. Nem más itt a baj, mint a „saját készülékünk”.

A társas élet megkívánja az elfogadást.

A másik emberben a társat és nem az ellenséget látja. Talán éppen ez az akadálya annak, hogy emeltebb szintű összefogás valósulhasson meg az élet bármely területére gondolva. Mintha nem egymás „építésén” fáradoznánk, hanem az „én” mások fölé emelésén, sokszor bármi áron. Ez az „eltiprási vágy” jelenik meg válaszként akkor, amikor azokat a kérdéseket boncolgatom magamban, amelyek arra vonatkoznak, vajon érdekel-e bárkit, hogy évente, havonta, hetente és naponta emberek százai válnak áldozatokká a „lélektelen”, vagy inkább romlott lelkű emberek nagyravágyásai miatt. Áldozatok a gyermekek, a házastársak is, amikor az „én” miatt szenvednek a családban, sokszor életük végéig is.

Sajnos én változtatni ezen nem fogok tudni, hiszen nincs lehetőségem az ilyen embereket egy jó nagy tenyeressel észhez téríteni, példát viszont úgy gondolom tudok állítani!

Rendszeresen szorgoskodom kicsiny konyhámban. Mivel feleségem három gyermekemet neveli, és a hittanórák alkalmait is tartja, nekem természetes, hogy részt veszek – megfelelő társas lényként – a családi élet fenntartásán és támogatásán, ahol hiszem, hogy egyenlő rangú felekként éljük meg a családi élet örömeit és fájdalmait egyaránt. Igen, főzök, mosogatok, takarítok.

És mindezt büszkén teszem, alázattal, mert tudom, ezzel terhet veszek le feleségem válláról, akinek így több ideje jut a gyermekek nevelésére, a velük való foglalkozásra. Ebben a családi idillben nincs helye az egó építgetésének, a másik fölé helyezésének. Annyit jelent ez, és ez lehet példaértékű mások számára, hogy a másik emberben nem csak embert látok, egy lényt, hanem magát a társat.

Vajon nem ugyanazért az ügyért kellene szorgoskodnunk mindnyájunknak? Miért kellene nekem fölé lépnem a másiknak? Mitől lehetnék én jobb, okosabb, eredményesebb másoknál?

Másoknak bizonyítani, másoknak megfelelni? Aztán miért is?

Nincs is fontosabb annál, mint észrevenni az engem körülvevő világot, és abban Isten teremtményét, az embert, a társat. Elfogadni, megbocsátani, szeretni, és együtt munkálkodni ebben a világban. Talán ezt az utat járva lehetnénk igazán boldogok.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon