A kisebbségi lét horvát módra

Pár évvel ezelőtt, időszűke miatt csak pár napunk jutott nyaralásra, és hogy spóroljunk az idővel, leugrottunk Isztriára. Előtte Montenegró, Görögország vagy belföld volt az úti cél. Szó, ami szó, az árak ellenére megtetszett. Rendezett ország, jó autópályák, tisztaság.

A furcsa kiejtés és egy-két újonnan erőltetett kifejezés ellenére a nyelvismeret és EU-s tagság biztonságérzetet ad, ugyanis nem vagyunk kifejezett kalandorok. Elég kalandos az élet Szerbiában ahhoz, hogy nyaraláskor mindent megtegyek annak érdekében, hogy ne érjen meglepetés.

Turista biztosítás, külön autósbiztosítás még lepkefing okozta sérülésre is, Boszniát kihagyjuk a bokorból kiugráló rendőrök miatt. Csak szép nyugodtan, idén irány Dalmácia. Gombosnál megyünk át a határon, rögtön fel is akadunk a horvát oldalon. Magyar személyi, NS táblica. Mosolyogva magyarázom, hogy hát én egy kerülővel ugyan, de EU-s állampolgárként „térek vissza az én EU-mba”. Ok, ez rendben van, de a táblica. Most akkor, hogy van ez? Na de én sem vagyok amatőr, van magyar-angol kétnyelű felhatalmazás a kocsira, mutatom. Á, akkor rendben. Mehetünk.

Ekkor kezdett bujkálni bennem a Magyarországról már oly jól ismert érzés. A magyarázkodás érzése.

Nyeltük a kilométereket, olvasom az útjelzőn, hogy zračna luka. Mondom na, ezek is szenvednek ezektől az echte horvát szavaktól, miközben a turista meggebed, mire rájön, hogy mi ez, mert semmi air, vagy aero nincs benne. (Aztán rájövök, hogy nálunk még el se tudja olvasni Újvidéken a „grackin” hogy mit ír, mert kizárólag kockabetűvel ordít a szöveg. Nesze neked kulturális főváros 2021.) Többször álltunk meg kifújni magunkat az útba eső benzinkutakon. Tankolunk, NS táblica, jednu kafu molim.

– A, jednu kavu! – hangzik el a helyreigazítás.

Először jót mosolygok, hogy legyen meg a te akaratod, de megint ott bujkál bennem, hogy ezt ne velem, kedves barátom, nekem ehhez semmi közöm.

Leérünk, első nap, irány a bolt. Mondom majd kruhot kérek, beolvadunk. A jó öreg mimikri. Persze szó szót követ, lebukok, hogy nem vagyok zágrábi, nem ellenséges, de furcsa tekintettel nyugtázzák a mutatványomat. Kértem egy kiszelát, persze mineralnát kaptam, egy jó kis kijavítással: Rendben, ő meg nem kapott borravalót, mert „nem azt hozta”, amit kértem.

És ez így ment az egész nyaralás alatt. A végére már jókat mulattunk a dolgon, főleg a nyelvük elhorvátosítása érdekében tett kísérleteiken. E téren a velünk egyébként nagyon kedves házibácsink is élen járt, többször vissza kellett kérdeznem, hogy mit is szeretett volna mondani, de jól kijöttünk egymással. Ennek ellenére nem álltam elő neki Józsi barátom fricskájával, aki egyszer azt találta mondani: „Milyen érdekes! Ezek a katolikus szerbek, hogy selypítenek itt a tengerparton! Biztos a sótartalom a levegőben…”

Ahogy magyarázkodnom kellett a kilencvenes években Magyarországon, hogy miért beszélek magyarul szerbként, itt is feszített belülről a kényszer, hogy rendbe tegyem a dolgokat, miszerint én nem, meg hogy én Vajdaságból, meg nem úgy, meg egyébként is, satöbbi. Aztán meg úgy voltam vele, hogy a fene egye meg a komplexusaidat, ne rajtam verd re. Örülj, hogy nem kell velem angolul kommunikálnod, mert abba te fogsz belegebedni, nem én.

Szó ami szó, vajdasági magyarként, nemcsak Szerbiában és Magyarországon éljük meg magunkat kisebbségiként. Szerbül beszélőként szintén kilógunk a sorból a horvát testvéreinknél is. Engem ez nem zavar, de hogy a kisebbségi létből nem lehet elmenni éves szabadságra, arra is rájöttem. Legalábbis délszláv nyelvterületen. Hiába, nekünk ez jutott, meg kell maradnunk annak, amiknek a Jóisten teremtett. Bok!

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon