Janez

A hit megtartó ereje

HULLÓ

A kisbaba a szülők érzelmi világán keresztül tapasztalja meg a világot.  Az élettani összekapcsolódás nem szűnik meg a születés pillanatával.”
(Dr. Máté Péter)

A porait Ferences Rendház kápolnájának harangja minden reggel pontosan hét órakor szólalt meg, amiben semmi kivetnivalót nem találtunk kivéve azt, hogy a korai ébredés nem tartozott  a nyaralás hőn áhított meghatározó élményei sorába. Sebaj majd megszokjuk, bizakodtunk,  de nehezen sikerült, pontosabban sehogy. Feladtuk. Különben is csak időpocsékolás az alvás, vigasztalódtunk, ezért lustálkodás és durmolás helyett már a hajnali óráktól élveztük a kávé és a dalmát tengerpart bódító illatát.  Szomszédjainknál egészen más volt a helyzet. A Szlovéniából érkezett négy gyermekes család csendben ébredt, hogy senkit sem zavarjon, és rendszeresen részt vettek a reggeli misén. Derűsek, kedvesek, barátságosak voltak, ebédidőben gyermekkacajtól visszhangzott az ódon kolostor. Összebarátkoztunk, beszélgettünk, kíváncsiak voltunk egymás történetére.

Őket az érdekelte, hogyan kerül egy vajdasági magyar család a horvát tengerpartra, ahol még ma sem nézik jó szemmel keleti szomszédjaik rendszámtábláját, mi pedig arra, miért választ egy jól szituált, vállalkozást működtető, anyagiakban nem szűkölködő család, tele gyerekkel,  akik majd kicsattannak az életörömtől, egy szerény, csendes, csupán minimális komforttal rendelkező, inkább múzeumra, mintsem nyaralóra emlékeztető egyházi épületet pihenésük helyszínéül. 

Hálából, köszönetből, meggyőződésből, de elsősorban hitüktől  vezérelve keresik fel immár tizenhét éve Krk szigetét újra és újra.

  Az anya könnybe lábadt szemekkel emlékezett azokra a napokra amikor első szülése után nem láthatta gyermekét, nem érinthette meg csupasz védtelen testét, nem táplálhatta,  nem lehetett az övé. Szenvedett,  élet-halál tusát vívott akár a csecsemő, aki az orvosok szerint nem volt életrevaló. Csupán néhány napot jósoltak neki. Férjével összeborulva tehetetlenül nézték az üvegen át a halódó életet.  Anyai ösztönei tomboltak, ez nem lehet, halállal nem végződhet igaz szerelmük története. Nem tűrhette tovább tétlenül vesztesként, éjt nappallá téve virrasztott és harcba szállt. Harcba a végsőkig, melyre csak egy anya képes. Nem tűrt el maga mellett senkit, egyszer zokogott, máskor búskomoran magába szállt, ételt nem vett magához, tiszta pillanataiban imádkozott.

 Igy nem mehet el, nem igazságos, érzem, hiszem, hogy még van remény, hiszem hogy meg tudom menteni ordította fájdalmában, de akkor már nyugtatózták, félrebeszélt, tejlázat kapott. Amikor már szinte belenyugodott, hogy elveszíti gyermekét, aki nem is oly rég még testének része volt, férjét kérette és könyörgött, hogy még ne kapcsolják le a gépekről.  Ő hívő, mélyen vallásos ember, ezért arra kérte a kórház vezetőségét, hogy mielőtt végleg eltávozna, kereszteljék meg gyermekét. Egy test, egy lélek, együtt kell maradnunk halála után is. Kereszteljük meg, könyörgött epekedve. Nagyon nehezen, de végül mégis jóváhagyták a család kérését, mert a gyermeket orvosi értelemben már nem lehetett megmenteni.

Már a szertartás idején jobban érezte magát, nyugtatta és sebzett lelke csendesült. Mély fájdalmában, amikor becsukott szemmel csak agya kínzó töviseinek szorítását érezte és szívének ürességét és a létezés értelmetlen földi nyomorát, egy pillanatra, neki úgy tűnt, pajkosan cikázó porszemnyi csillám jelent meg előtte, mely nőttön-nőtt, bevilágítva a sötét mélység végtelen medrét. Időt kért az orvosoktól, türelmet, megértést, időt, még egy kis időt, hogy együtt  lehessen gyermekével, nézhesse, gyönyörét lelje apró kezében, ujjacskáiban pelyhes hajában, érinthesse  Janezt,  elsőszülött fiát. Együtt aludtak el. Sokáig, talán napokig nem tért magához, mikor végre kinyitotta szemét, ágya mellett mosolygó arcokat pillantott meg. Az asztalon hatalmas csokor pompázott, felismerte férjét, aki annyit mondott szelíden: csak pihenj, minden rendbe lesz, és újra elaludt. Mélyen, hosszasan, mit sem tudva a körülötte zajló eseményekről, a döbbent, értetlen tekintetekről, a magyarázatot kereső orvosi konzíliumokról.  És terjedt a hír szobáról szobára és a hitüket  vesztett betegek  szemébe  visszatért a remény.

  Mégis igaz.

Hirtelen kicsapódott az ebédlő ajtaja és hangosan, sósan, éhesen, elénk toppant a strandról érkező négy csemete.  Az anya sugárzó arccal a  legmagasabb suhancra mutatott.

 Ő Janez, csupa apja – mosolygott büszkén,  győzedelmesen.        

A beszélgetés után reggelente számunkra másként szóltak a harangok. Hangjukat  messze földre röpítette a nyári fuvallat, simították kelet és nyugat határának viharos tengerét, erősítették hitükben cselekvők millióit és óvták hitükben a milliókért cselekvőket.

De fajtámra is mostan figyelek

S most hiszem el hogy elhinni szabad,

Hogy milliókért élhet egy-nehány.”
(Ady Endre : Az ősz dicsérete)

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon