Itt az október! II. rész

Reformáció 500

Az első éjszakán különös álmot látott. 

Útvesztőbe került. Ekkor egy kopaszfejű, ókori ruhába öltöztetett, tisztes aggastyán lépett hozzá és megfogta a kezét s szelíd szerettel csak ennyit mondott: „jer, én majd vezetlek.” Az alvó nem merte megkérdezni tőle: ki vagy? Úgyis tudta, ez szent Pál, a Krisztus szolgája. Ilyennek festették őt az összes szentképeken. Mentek-mentek, míg oda nem értek, hol egy halmon Krisztus keresztje állott. A kereszt tövében egy kút volt. A szent ember rámutatott a kútra:  ”Ebből a forrásból meríthetsz. Vizétől felfrissülsz.” De milyen különös...a víz a keresztre feszített Krisztusból dőlt alá...Milyen különös álom! Ha ablak az álom, melyen át a jövőbe tekinthetünk, vajon mit jelent ez a különös álom?

Luther lassan előre haladt a szerzetesi életben. A szokásos próbaidő letelte után felvették az újoncok (novicius) közé. A prior megkérdezte az előtte porba hullott Luthertől: „Mit kívánsz?” „Isten irgalmát és a ti közösségeteket” – felelte. Erre a prior rámutatott a szerzetesi élet nehézségeire: böjtölni, virrasztani, imádkozni, testet sanyargatni, a szegénységet nem szégyellni... „Képes leszel-e erre?” „Mindezt a terhet Isten segedelmével hordozni akarom” –mondta Luther. „Egy próbaévre felveszlek. Isten, aki elkezdte benned a jót, vigye is azt véghez. Ámen. Ámen.” – szólt a perjel. A próbaéves barátra ráadták a gyapjúból való alsó ruhát, erre pedig a hatalmas csuklyával ellátott fekete csuhát. „Öltözd fel az új embert” – szólt a prior ünnepélyesen, - aki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” Végül mindezeken felül ráadták a skapulárét, ezt a két arasznyi széles posztó sávot, mit nyakba vetve viseltek olyformán, hogy elöl is hátul is egészen a bokáig lelógott: „Viseld örömmel a Krisztus igáját, - mondotta a zárda-főnök, - mert az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. Aztán levágták a haját, pilist nyírtak a feje búbján, ami azt jelképezte: meghalt az ó ember, feltámadott az új ember.

Másnap az ágostonos barátot az utcára küldték koldulni.

A kolostorban naponként gyóntak, naponta hét imaórájuk volt. Minden imaórán legalább 25 Miatyánkot és ugyanannyi Üdvözlégyet kellett elimádkozniuk. Ő maga a kolostori életről így vallott: „ha valaha szerzetes imádságai révén a mennybe jutott, én oda fogok jutni, mert oda akarok jutni...böjtölök, gyötröm magam, a korbács, melyet önmagamra emelek, nem fájdalmas, minden ütése gyönyör, mert közelebb visz az éghez... a bőr a térdemen a sok imádkozástól olyan vastag, mint a tevének a bőre. Télen minden takaró nélkül fekszem... nem baj, a test halála, a lélek élete.”

Szülei nagy mértékben ellenezték, hogy fiuk szerzetes legyen. De a próbaév eltelt. Közben pusztító dögvész sepert végig az országon. Elragadta az öreg Luther két fiát is. Ekkor az öreg bányász levelet írt a priornak: Két fiamat elvette tőlem az Isten, a harmadikat önként ajánlom fel az Úrnak szent áldozatul. Ezennel beleegyezésemet adom ahhoz, hogy Márton fiam szerzetes legyen.”

A zárdafő kitűzte az ünnepi felvétel napját.

Luther a kolostor templomában a fogadalomtétel után a földre vetette magát, karjait kereszt formára kitárta, mire a perjel szentelt vízzel behintette. A szerzetesek áldáskívánságokkal halmozták el: „Testvér, most olyan fehér a szíved” – mondották, „most olyan tiszta a lelked, mint a csecsemőé, akit az imént tartottak keresztvíz alá. Az Isten szolgálatára való felszentelés minden bűnt eltöröl. Nincs szentség, amely ennél hatékonyabb volna!”

Időközben a kolostorba érkezett Staupitz János, a németországi Ágoston-rendbeli kolostorok rendfőnöke. Beszélni kívánt Márton baráttal. „Gyónj most nekem” – mondta. „Mik a te rettenetes bűneid?” „A harag tüze lobog a szívemben, írigykedem, későn jöttem az imaórára...” „Elég...” – szakította félbe Staupitz. „Bababűnök, bababűnök... Úgy látom testvér, hibás a kiindulópontod. Krisztusban ne a szigorú bírót lássad, hanem inkább a könyörülő Megváltót, aki nem azért jött a földre, hogy elveszítsen, hanem hogy megtartson. Ő nem dobott követ a bűnösre, hanem könyörülettel felemelte. Mi Krisztus legnagyobb cselekedete? Nem az, hogy a mi bűneinket magára vette, felvitte a keresztfára és ott feláldozta magát érettünk. Nem látod? Krisztus szent sebeiből Isten irgalma ragyog feléd.

Ez a keresztyénség alapigazsága. Ezt hirdette rendünk névadója és lelki vezetője, minden idők legnagyobb egyházi atyja, Augustinus (Szent Ágoston). Ezt kiáltja feléd a Biblia minden lapja. Nem hiába tettem a gondjaimra bízott kolostorlakók elsőrendű kötelességévé a szent Biblia szorgalmas olvasását. Mélyedj ebbe bele, s akkor, ha újra visszajövök, visszatérünk ezekre a nagy horderejű kérdésekre.” Nincs szó, mely azt a hálát, ragaszkodást leírni tudná, amit Luther Staupitz iránt érzett. „Ő nyújtott felém mentőövet” – mondotta hálatelt szívvel, - „nélküle belefulladtam volna lelki vívódásaim tengerébe.”

Luthernek ettől a perctől kezdve a Biblia mindennapi olvasmánya lett.  Meg is találta a lelkét gyötrő kérdésre a választ. Az üdvösség kérdésében Isten és az ember állnak egymással szemben. De a hangsúly az Istenen van és nem az emberen. Isten már megcselekedett mindent, ami az üdvösséghez kell: Szent Fiát küldte a földre – szeretetből. Töviskoronát viseltetett vele – szeretetből. Szent Lelkét töltötte ki az emberek szívébe – szeretetből. „Erre a szeretetre”, - mondotta boldogan, - „igen, erre a szeretetre, erre a megingathatatlan kőszálra akarok építeni. Nem az én tökéletlen cselekedeteimre. Nem az én érdememre. Érdem? Hol van érdem? Nyomorult bűnösök vagyunk egy határon. Egyedül az Istenre akarok támaszkodni. Az ő végtelen szeretetére... Ez a szeretet meg nem érdemelt szeretet. Azért kegyelem a neve. Ez a mi üdvösségünk forrása. Pál apostol így ír az Efézusbeliekhez intézett levelében: „Kegyelemből tartattok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék.”(2,8) Az örök élet ajándék. Az üdvösséghez mi semmit sem adhatunk. Isten az, aki mindent ad. És mégis, tőlünk csak egy kis morzsát vár az Isten, aki az üdvöt a számunkra elkészítette: hitet. És mi a hit? A hit a kéz, mellyel mi, koldusok, Isten drága ajándékát elfogadjuk. A hit az összekötő kapocs, mely az ember szívét Krisztuson keresztül Istennel összeköti. Az igazság, amelyet Isten követel tőlünk, már készen van. Krisztus szerezte azt meg számunkra. A Golgotán, szent vérével. Ő lett a bűn érettünk, hogy mi igazság lehessünk. Isten Krisztuson keresztül tekint le reánk. Az ő érdeméért megbocsát. A bűn elengedése pedig maga után vonja az örök életet. Tehát kegyelemből fakad az üdv és nem tökéletlen emberi cselekedetekből...

Luthert, miután hittudományi tanulmányait sikeresen befejezte, 1507. Cantate vasárnapján az erfurti dómban pappá szentelték.

/folytatása következik/

Megosztás

Facebook icon
Twitter icon
Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon