Irány a kerítés!

Minden utazásnak van egy titkos célja, amiről az utazó mit sem sejt! (Martin Buber)

Ha valaki hangsúlyosan a keresztnevemen szólít, tudom, valami nem stimmel... Valamit biztosan nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Így volt ez pici koromban is, majd az oviban, iskolában, és azóta is. Bizonyára ismerjük ezt az érzést, amikor a lelkiismeret belenyilall az oldalunkba a minket megszólító szavával együtt: valami nem stimmel.

Éppen így jártam, amikor az Anyaország felé utaztam. Megérkeztem a röszkei szerb határra, beálltam a sorba.

Amint sikerült átérnem, gyorsítottam, hátha sikerül egy-egy autót leelőznöm még, hogy kevesebbet kelljen várnom a magyar oldalon.

Ez abból az időből maradt meg bennem, amikor még a kelebiai határon sorakoztunk üzemanyagért „néhány órát”...

Mindegy, ugyanazzal az elánnal gördültem be a határra. A „kedves” magyar határőr, miután belekukkantott az irataimba, megszólított: Gábor! Majd egy gyors kérdéssel folytatta: „mennyi a sebességkorlátozás a határzónában?” Mivel mást nem tudtam, tippeltem: negyven? És máris érkezik a válasz egy újabb kérdéssel egybekötve: húsz, és a biztonsági övet becsatolta-e? Merthogy nem csatoltam be, mivel a két határ közötti pár méterre feleslegesnek tartottam, tudva, hogy újra ki kell szállnom... Próbáltam elmagyarázni, de hát hiába... Mindenesetre jó utat kívánva tovább engedett.

Ez a kis történet minden alkalommal eszembe jut, amikor a határhoz érkezem. De más is. Tudva, hogy hamarosan itt a „szezon”, jó volna valami okosat kitalálni. Akik külföldre mentek dolgozni, pénteken hazajönnek, vasárnap visszamennek. Ez már-már általános. De melegszik az idő, és lassan beindul a turista áradat is. Így, a kettő együtt megcsinálja a fesztivált! Gyorsulhatok majd a két határ között, ha nem lesz hozzá hely. Mert miért is lenne? Nem olyan rég a röszkei magyar határátkelőhelyet kibővítették, hogy felgyorsítsák a határforgalmat – mert hát mi másért csinálták volna? Megnyitották újra a horgosi határátkelőhelyet is. Mégis mindenhol azt hallani, sor van, összeér a két határ... De hát miért? Magyarország felé azért, mert szerintem még sohasem próbálták ki, milyen, ha 3-4-nél több kapu működik... A szerb oldalon pedig csak hozzák a formájukat, mindig ugyanaz van, 1-2 kapu és kész. Szerbia felé ugyanúgy. 1-2 kapu a magyar oldalon, de a szerb oldalon csak egy. Ezt nevezem én autópálya-határátkelőhelynek!

Már most fáj a fejem, ha belegondolok, mi lesz a péntek-vasárnap kombináció folytatása, ha beindulnak a turisták! Mert ők mennek, van miből, és ehhez is vannak szokva.

Én viszont nem megyek. Sehova. Nincs kedvem. Nekem itt jó, itthon. Itt, ahol nem kell magyarázkodnom, ha hangsúlyosan szólítanak meg a keresztnevemen.

Itt, ahol „minden elintézhető, megoldható”. Ha más nem, ez legalább jó ebben az országban.

És igen, igaza van az egyik ismerősömnek, aki bár több ország állampolgára is volt már önakaratán kívül, mégis a leghosszabb táv, amit megtett, az mindössze vagy 60 kilométer volt.

Soha nem járt külföldön, és ahogyan magyarázza, nem is akar. Mindig azt mondja, a Teremtő őt ide adta, minek menjen máshova? Itt is van elég tennivaló! Hát ezt azoknak kéne mondani, akik a „több zsebpénz” birtoklása okán elhagyják szülőföldjüket! Nem baj. Aki menni akar, azt megfékezni nem lehet. De hát ezt tanítja a közmondásunk is: jön még kutyára dér...

Mindenesetre jobb nem idegeskedni, megpróbálni nem megérteni a határrendészeti szervek „okosságát”, nevezetesen, hogy miért nem működhet több határátlépő kapu, ha már van, és belenyugodni a ténybe: a Balkánról a „szükségtelen” EU-ba lépni nem oly egyszerű... Ha egyáltalán oda akarunk jutni... A Gazdálkodj okosan és a Monopoly nem ugyanaz...   

 

 

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon