Emlékezzünk…

A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért.

A katolikusok november 2-án tartják a mindenszentek november 1-jei főünnepét követően, amikor sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. A halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából – általános, felekezetektől független – az elhunytakról való megemlékezés napjává.

Ha történelmi visszatekintést tartunk, akkor azt olvashatjuk, hogy a holtak tiszteletének szánt, róluk megemlékező ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. A rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték. Február 22-én minden római család megülte a caristiát, a kölcsönös szeretet ünnepét, s egymást megajándékozva, vidámsággal oldották föl a feralia komorságát. A holtakról való megemlékezés az ókereszténység kora óta, a 3. századtól, minden liturgiában megtalálható volt a Szentmisében.

Az egyházban először 998-ban ünnepelték önálló ünnepként a Halottak napját. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is.

Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben, s a 14. században vált hivatalossá. A halottak napján mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére. Az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítótűz) -beli szenvedéseik enyhítésére katolikus hittételen alapul. Vigasztalást nyújt a hátramaradottaknak, hogy így tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

Szeretteinkre minden nap ugyanolyan jó érzéssel és szeretettel kell emlékeznünk, mégis a Halottak napjának közeledte egyfajta sajátságos szomorú hangulatot kölcsönöz, amely még jobban elgondolkodtat bennünket, és a nosztalgiázás, visszaemlékezések közben lélekbe markoló, melankólikus érzés kap el bennünket.

Egy szerettünk elvesztése után hatalmas űrt érzünk, sokszor bosszúságot, hogy miért pont velünk történik mindez. Úgy érezzük, hogy a sors, illetve keresztény megközelítés szerint az Úr igazságtalanul vesz el valakit tőlünk, mellőlünk, és nagyon nehezen tudjuk elképzelni a további életünket.

Nem véletlenül emlegetik azt a nagy igazságot, hogy az a személy, akit elveszítünk akkor válik igazán fontossá számunkra, hiánya pedig feldolgozhatatlanná, mikor rájövünk, hogy valóban soha többet nem beszélhetünk vele, nem láthatjuk már. Szerencsére mindannyiunknak adott a lehetőség, hogy elkerüljük ezt a pillanatot és érzést, és kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.

Az életet ajándékba kapjuk, hatalmas lehetőségként, amin keresztül csodás, emlékezetes történéseket élünk és tapasztalunk meg. Egy körforgás, amely a csodás születéssel és csendes halállal ér véget, ám egyáltalán nem mindegy, hogyan éljük meg az életet.

Elsősorban a szüleinknek, nagyszüleinknek kell hálásak lennünk, hiszen nekik köszönhetjük a létezésünket, illetve a neveltetésünket, és ezt a hálát, szeretet addig kell kimutatnunk, amíg velünk vannak. Második alkalom és esély nincs. Csak egyetlen, amellyel élhetünk. Nem kell nagy dolgokat tennünk, vagy vásárolnunk, a hála kimutatásának leghatásosabb módja a szeretet megnyilvánítása. Ha mindezt már a haláluk után tesszük, Halottak napján a sírjuk rendezése közben, akkor érezhetjük igazán, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, és akár életünk végéig gyötörhet bennünket a lelkiismeretfurdalás.

Miközben pedig tiszteljük a szüleinket, szülőként a gyerekeinknek is igyekeznünk kell átadni az élet körforgásának üzenetét. Minden fiatalból egyszer idősebb személy lesz, és senki sem szeretné, ha nem törődnének velük, majd később nem emlékeznének rá.

Személy szerint sajnos azt mondhatom el, hogy már egyik nagyszülőm sem él. Sokan bele sem gondolnak abba, milyen szerencsések, hogy leülhetnének és beszélgethetnének nagyszüleikkel, azonban nem tartják a kapcsolatot velük, miközben másoknak, köztük nekem is, nem állt módomban megismerni az egyik nagytatámat, mivel nem sokkal a születésem előtt elhunyt.

A másik nagyszülőknél töltött időszakról viszont kellemes és örökre megmaradt emlékeim vannak, amik végig fognak kísérni életem során. A disznóólba kezdetben félve léptem be, de a nagytatám mindig megnyugtatott, hogy ezek az állatok nem harapnak. Unokatestvéreimmel szerettünk lemenni a hátsó kertbe epret szedni, amelyhez az út a baromfiudvaron keresztül vezetett. Mind a mai napig hallom nagymamám varrógépének hangját, ami kellemes duruzsolással zúgott, miközben nagytatám a katonaságnál eltöltött éveiről mesélt. Érdeklődbe hallgattam, miközben sült a szalonna és krumpli a tűzhelyen, számomra pedig csak évekkel később derült ki, hogy ugyanezeket az ízeket már nem fogom érezni. Velem maradtak az emlékeimben, akárcsak a nagyszüleim.

Christelle Dabos francia írónőtől származik a következő idézet: „A halottainkról nem szabad megfeledkezni, különben olyan, mintha másodszor is hagynánk őket meghalni."

Az életben minden egyes percet, pillanatot meg kell élni, mivel soha nem ismétlődnek meg és nem tudhatjuk előre, melyik lesz az utolsó.

A halál nem egy lezárás, egészen addig élünk, amíg van ember, aki emlékezik ránk.