A REMÉNY PARAZSA

Beszélgetés Csete Árpád homoródalmási unitárius tiszteletes úrral

Előbb egy barátom könyvében olvastam róla. Meleg szavakkal írt „Csárli papról”, akit a barátom az anekdotás kötetében a kedves erdélyi ismerősökkel egy lapon emleget. Aztán ahogy lenni szokott, a barátom barátja nekem is a barátom lett. Néhány átvitatkozott éjszaka, hajnalig tartó táncházas mulatság, sok zene és bor mellett ismerkedtünk egymással. Nem váltottuk meg ugyan a világot, de a hosszú diskurzusoknak hála, hogy életem egyik legszebb pirkadatát élhettem át, amikor a Homoródalmás melletti Vargyas-patak szurdokvölgyét bevilágította a kelő nap. A festői képben nem sokáig gyönyörködtem, mert mögöttem fölbukkant egy legelőre induló százas nagyságú tehéncsorda. „Csárli pap”, azaz Csete Árpád tájháznak is beillő papi kúriájában nem csak szállásra, hanem otthoni szeretetre is leltem. Mivel mifelénk nemhogy unitáriust, de lassan igaz katolikust is egyre nehezebb találni, érdemesnek gondoltam a honi olvasóknak bemutatni ezt az örökké mosolygós, szelíd tiszteletest.

• Ha röviden be kéne mutatkoznia, mit mondana el magáról a délvidéki olvasóknak?

Kolozsváron születtem 1969-ben. Szüleim Kolozsról költöztek be a kincses városba néhány évvel korábban. Kolozson éltek a nagyszüleim, szüleim is ott születtek. Anyai nagyapám Kolozsvárról, apai nagyanyám Mezősármásról nősült, illetve ment férjhez oda. Tehát, ízig-vérig mezőségi felmenőim voltak, mind unitárius vallásúak. Apám kiváló asztalos volt – ő már nem él –, úgyszintén az ő apja is, másik nagyapám pedig kocsi- és kerékgyártó mester, tehát mind fás szakmából éltek meg. Édesanyám varrást tanult, ő jelenleg, gyakorlatilag Kolozson, a szülői házban, és olykor Kolozsváron kétlaki életet él.

Számomra a szülőföldet nagyon sokáig Kolozsvár jelentette, kezdetben a tömbháznegyedi betonrengeteg, majd a belváros az Óvárral együtt, később ez a fogalom kitágult, ma már talán Erdélyt jelenti.

1989-ben érettségiztem Kolozsváron a 3. sz. Matematika-Fizika Líceumban (ma Báthory), mely abban az időben egy nagyon jó, reál beállítású iskolának számított, kitűnően képzett idős tanárokkal és nagyszerű diáksággal. Ebből a diák-közegből verbuválódott össze a mi baráti csapatunk is, mely társaság évtizedekig – még most is – meghatározta nézeteimet, világlátásomat. A nyolcvanas évek második felében mi egy autonóm társaság voltunk, gyakorlatilag nem vettük tudomásul az akkori Romániában zajló irtózatos kommunista elnyomást, mintha egy más világon éltünk volna. Egy fajta késői beat-generáció tagjaiként határoztuk meg magunkat, akik önmagunk számára felnagyítottuk és kiszíneztük azokat a Nyugatról érkező kultúra-életmód-cseppeket, melyekhez nagy ritkán hozzájuthattunk. Rengeteg zenét hallgattunk, agyonkoptattuk a féltve őrzött bakelit lemezeket –főleg progresszív zenét, diszkót sosem –, kézről-kézre adtuk és rongyossá olvastuk az akkor bibliaként tisztelt könyveket. Emlékszem, hetekig kellet várjak, amíg Jack Kerouack Úton című könyvét kölcsönkaphattam a haveroktól. Lassan mi is kezdtük kinőni a város határait, és autóstoppal, blattolással vonatokon, elmerészkedtünk székelyföldi városokba, a Fekete-tenger partjára (például a Costinest-i jazzfesztiválra), Nagyszebenbe és Brassóba (szintén jazzfesztiválokra, mert azokat még nem tiltotta be a rendszer), sőt még Bukarestbe is egy érdekes színházi előadást megtekinteni. Ezeken a helyeken megismerkedtünk a magunkfajta gondolkodású emberekkel és szoros kapcsolatokat alakítottunk ki, látogattuk is egymást. Ennek a zárt, ám szellemében határtalan és szabad kamaszkori világunknak vetett véget az 1989. decemberében lezajlott forradalom, melyről később kiderült, hogy életünk legnagyobb átverése volt. Akkoriban a kötelező sorkatonai szolgálatot teljesítettem, mire leszereltem, kamaszkori világomnak csak a foszlányait találtam. A hajdani zsongás és lüktetés áthelyeződött az akkor színes, eufórikus hangulatú és szépreményű Budapestre. (Azóta megváltozott, ma már nem az…) 1991-ben felvételiztem és kezdtem meg tanulmányaimat a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, ahol egy számomra újfajta kis világot ismertem meg, melyet eleinte igen nehéz volt összeegyeztetni korábbi életérzésemmel. Az ott tanító tanárok némelyikének modorossága volt a legellenszenvesebb, mely ellen végig küzdöttem és lázadtam. Öt év múlva, 1996-ban kinevezést kaptam egy nagyon kicsi, elöregedett, Marosvásárhelytől 25 km-re fekvő székelyföldi faluba, Ravába. A ravai emberek jószívűsége, paptisztelete és egyszerű, mély istenhite megerősítette azon elhatározásomat, hogy unitárius lelkészként kívánom folytatni pályafutásomat. Ezért, és a szép emlékekért, mindig hálás maradok nekik! Hét év után, miközben egy évet amerikai és angliai ösztöndíjasként töltöttem, 2003 októberében pályáztam és választottak meg lelkésznek Homoródalmásra, ahol most is élek.

• Milyen változást hozott a homoródalmási tisztség felvállalása?

Unitárius viszonylatban Homoródalmás egy nagy gyülekezetnek számított, és a maga ezer körüli lélekszámával még mindig az, habár jelentősen csökkent a falu lakossága. Temploma, mely meghatározza a faluképet, az egyik legnagyobb vidéki unitárius templom, tornya mindenképp a legmagasabb. Nemcsak a templomtorony magas, hanem Bencző Dénes lelkészelődöm szerint az almási ember is egy fejjel magasabb mindenki másnál.

Nagynevű lelkészelődök, valamint az író Szabó Gyulának a szülőföldje ez, ahol az unitarizmus „otthon van” és most már lassan én is otthon vagyok benne…

Feleségem Tímea homoródalmási. Gyermekeink, Máté 14 éves, Anna 8 éves, Janka 6 éves. Mind a hárman a helybéli Dávid Ferenc Általános Iskola tanulói.

• Röviden mit kell tudni az Unitárius Egyházról? Miben más az unitárius hitvallás a katolikustól?

Az „unitárius” latin eredetű szó (unus, unitas), jelentése: Isten oszthatatlan egységét valló egyistenhívő. 

Az Unitárius Egyház az egyetlen magyar alapítású történelmi egyház, amely magyar földön, Kolozsvár központtal alakult meg a 16. század derekán.

Különösen nagy büszkeséggel tölt el, hogy 1568. január 13-án, a Tordán tartott országgyűlés a világon először mondta ki és foglalta határozatba az úgynevezett vallásszabadság törvényét. Egyházalapító első püspökünk Dávid Ferenc volt. A tordai vallásszabadság törvénye kapcsán mindig együtt emlegetjük Dávid Ferenc lelkészt és püspököt, valamint János Zsigmond királyt és fejedelmet, a papot és a politikust. Bölcs belátásuk következményeként akkor és ott, a XVI. század Európájában, az emberiességnek, a szellemi és lelkiismereti szabadságnak egyedülálló hőseivé nőtték ki magukat. A 2018. február 20-án tartott parlamenti ülésnapon ötpárti konszenzussal fogadta el Magyarország Országgyűlése azt a törvényt, amely egyfelől a magyar nemzet szellemi öröksége részének tekinti az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatát, másrészt a 450 évvel ezelőtti törvény kihirdetésének napját – január 13-át – a Vallásszabadság Napjává nyilvánítja.

A két esemény között átível 450 év, mely időszak a maga sikereivel és nehézségeivel együtt képezi unitárius egyháztörténelmünket.

Kárpát-medencében 80 000, Erdélyben 60 000, Magyarországon 10 000 körülire tehető az unitáriusok száma.

Magyar nyelvünk és kultúránk, népi hagyományaink, valamint a különböző színtereken kifejtett értékmegvalósító munka a legbecsesebb kincseink közé tartozik, amelyek gyarapítását hivatásunknak tekintjük. Az Unitárius Egyház, méretéhez képest oroszlánrészt vállalt és vállal az anyanyelvű oktatásban. Jelenleg két nagy bentlakásos iskolát tart fenn és működtet: Kolozsváron a János Zsigmond Unitárius Kollégium, Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnázium. Ezeken kívül bölcsődét és óvodákat működtet. A közéletben az egyháztársadalmi szervezetein keresztül van jelen: Országos Nőszövetség, Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, Gondviselés Segélyszervezet, unitárius lelkészek szakmai szervezete az ULOSZ. Két folyamatosan megjelenő egyházi kiadványunk: az Unitárius Közlöny valamint a Keresztény Magvető. Állandó együttműködés létezik a történelmi magyar felekezetekkel. A lelkészképzés a református és evangélikus teológiai hallgatókkal együtt a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben zajlik.

• Mit tart az erdélyi magyarság legnagyobb erényének? Ugyanígy, mi az, amin okvetlenül változtatni szeretne, az erdélyi közösséget illetően?

A „határon túli magyarság” és ilyen értelemben az erdélyi magyarság küldetése is a kovászmag szerepének betöltése a nemzettest egészében. A kovászból ugyan kevés szükséges a kenyér előállításához, de létfontosságú összetevő. A pék mindig fiatal, friss lisztet igyekszik használni, de a kovász ősi, többgenerációs. Az erdélyi magyarság, a maga – még meglévő – hagyományaival, életstílusával, „maradiságával”, valóban betöltheti ezt a szerepet. Majd ha kell, elővesszük és megkeleszti a többit is… ez már többször előfordult a történelmünk során.

Amin változtatni kellene, az a felelősségtudat tudatosítása és felerősítése. Egyházunk a 2020-as esztendőt a felelősség éveként határozta meg. Egyértelmű, hogy nagyobb felelősségvállalás kell a társadalomban, közéletben is. Nem elég a lelkészek, papok részéről, hanem a hívek részéről is.

Legtöbbször ez nagyobb teherhordozással jár. Ha ezt megértjük, nem kell sajnálni sem a pénzt, sem a ráfordított időt, mert sokszorosan megtérül a közösségeinkben. Azt látom, hogy egyre kevesebb az olyan kezdeményezés, ami családoktól, baráti közösségekből ered. Legtöbbször az önkormányzatoktól, állami intézményektől várjuk el a kezdeményezést és a kivitelezést is, mi szeretjük a néző szerepét betölteni akár a színházban. A politikumhoz hasonló túlzottan demokratikus folyamatok majmolása, a politikailag korrekt magatartás bevezetése az egyházba és más kisközösségekbe, az állami intézmények berendezkedésének feltétlen utánzása, úgy gondolom, kiöli azt a sajátos ízvilágot, amit hagyományosan megteremtettünk magunknak, és amitől mi, mások voltunk. Ez, egyfajta identitásvesztéshez vezet.

• Mit jelent Homoródalmáson magyarnak lenni? Milyen lehetőségek vannak felétek a nemzeti identitástudat erősítésére?

Mint már mondtam, mezőségi gyökerekkel rendelkezem és Kolozsváron nőttem fel. Gyermekkoromban a család volt az a hely, ahol magyarságunkat élet-halál ügynek fogtuk fel, majd később, a baráti társaságon belül őriztük, ahogy lehetett. A többségi nemzettársakkal együtt megélt hétköznapokban a tolerancia csak egyirányú útnak bizonyult. Mára, a nemzeti identitás megőrzése szempontjából például Mezőségen óriási küzdelem folyik imitt-amott, de a csatákat nagyrészt már elvesztettük. Kolozsváron sincs ok a derűlátásra. A szórványban pedig siralmas a helyzet.

Itt, a Székelyföld belsejében, Homoródalmáson, tulajdonképpen természetes és „könnyű” magyarnak lenni. 1990 óta, közösségi téren gyakorlatilag mindent lehet „magyarul csinálni”. Van óvoda, működik a Dávid Ferenc Általános Iskola 1-8 osztállyal. Működött és működik a Dalárda, a fúvószenekar, egyházközségünk szervezésében a téli estéken közösségerősítő előadássorozatokat, nyáron kézműves gyermektáborokat tartunk. Évente falunapokat szervez az önkormányzat, március 15-én nemzeti ünnepünket az iskolával, egyházzal, önkormányzattal közösen ünnepeljük.

• Mit szól az elmúlt romániai választás eredményeihez?

Politikai szerepvállalásunk több veszélyt hordoz magában. A legfőbb veszély szerintem az, hogy közösségi, kulturális, sőt egyházi életünket is lassan de biztosan behálózza az érdekvédelmi szervezet, mi meg elkényelmesedünk ebben. 30 évnyi romániai magyar politizálás után, lassan elkerülhetetlen a kérdés: mit értünk el? Kell-e erőltetni valamit, ami nem biztos, hogy erősíti közösségeinket, sőt, éket ver közénk? A szétmorzsolódást, kivándorlást, vegyes házasságokat, identitásvesztést, meg egy csomó negatív folyamatot nem sikerült még megállítani. Nem túl derűlátó szemléletemhez hozzájárul a 30 éve tartó választási kényszer is: mindig a kisebbik rossz választása volt a folyamatosan ismétlődő alternatíva… Nekünk még nem volt olyan, hogy nyugodt szívvel szavazhattunk volna valamelyik romániai jelöltre… Falvainkban más a helyzet, itt az emberek ismerik egymást, és legtöbbször a legmegfelelőbb személyeket választják elöljáróknak.

• Elvonatkoztatva a magyarságtól, tágítva a kört: mit tekint a mai kor legnagyobb kihívásának?

Az alázat hiánya. Lassan, már senkinek és semminek nincs tekintélye a társadalomban.

Azokat az embereket - tudósokat, írókat, költőket, művészeket, egyházi méltóságokat – akik évszázadokon át alakították a közösségek irányultságát, hiteltelenítették. Nehéz időszak következik az egyházak számára is. A vallásos életben Isten a megkérdőjelezhetetlen tekintély. A keresztények számára Jézus tanítása az út, igazság és élet. Ha ez a felfogás csorbát szenved, az ember – aki mindig hálával és alázattal tekintett istenére – végképp elveszti iránytűjét. Most mindenki nagynak, erősnek, szabadnak, mindenhez értőnek képzeli magát, de ez nem így van. Mindez folyamatos ellentmondásokat szül, ez pedig kudarcokhoz, folyamatos frusztrációhoz vezet… Lennie kell egy fajta visszavezetésnek, visszatérésnek. Mózesnek, a prófétának, nem lehetett könnyű kivezetni népét a szolgaság házából… 40 évre volt szüksége ehhez… nem ment könnyen!

• Manapság milyen az egyén felelőssége?

Nagyobb, mélyebb felelősségvállalás kell. Nem elég a lelkészek, papok részéről, hanem a híveink részéről is, még azon áron is, ha ez többlet terhet jelent és a szabadidő rovására megy. A saját gyökereit mindenkinek őrizni, ápolni kell. Fontos lenne minél többet családi, nemzeti, vallásos környezetben tevékenykedni.

• Mit vél az elkövetkező évtizedekben, milyen jövőt jósol a közösségének, és tágabb értelemben az emberiségnek? Mire kell vigyáznunk?

Úgy képzelem magunkat, mint azokat az embereket, akik hosszú, fagyos téli időszakban otthonaikban, a tűzhely mellet őrizték a parazsat.

Itt Almáson mi is megpróbáljuk megőrizni, vigyázni a remény parazsát. Arra gondolunk, hogy ha majd visszajönnek az életutak megfáradt, agyonfázott vándorai, legyen ahonnan tüzet, lángot adni a lelkeknek.  Én hiszek a csodákban és az álmok valóra válásában.

Tudom, naiv ember vagyok.

• Az emberek viszonya Istenhez megváltozik-e a jövőben? Van-e arra remény, hogy egy élhetőbb világ irányába induljon el a Föld lakossága?

A fentiek értelmében igen, megváltozhat.

• Mit tanácsolna a most tizenéveseknek?

Bátorság, bölcsesség, hit, szeretet, alázat…