pixabay/ASSY
1986 után egyszerűen az történt, hogy felvették az osztrák sógort, a finn tesókat, ( akik most vagy azok, vagy nem, kellene már egy apasági vizsgálat) és berendezték IKEA bútorokkal az EU-t: hozzájukcsapták a svédeket. Mindez történt 1995-ben, amikor a mi drága elnökünk, a dinári hegyek géniusza épp Daytonban nyaralt. Aztán meg Hágában, ahol haláli élményben volt része, de ebbe most ne másszunk bele. Na, de szeretett nyaralni.
Az Unióhoz történő csatlakozásra vonatkozó követelményeket az EU fejlődése során egyre pontosabban megfogalmazták annak érdekében, hogy saját polgárainak is világos képet nyújtson, ugyanakkor a csatlakozni kívánó országok is iránymutatást kapjanak. Az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke kimondja, hogy bármely olyan európai ország kérelmezheti a tagságot, amely tiszteletben tartja a szabadság és a demokrácia alapelveit, tiszteli az emberi jogokat és az alapvető szabadságokat, valamint a jogállamiságot. Egy ország csak akkor válhat taggá, ha teljesíti a csatlakozás kritériumait, ahogy azt elsőként a koppenhágai Európai Tanács határozta meg 1993-ban, majd megerősítette 1995-ben.
E kritériumok a következők:
1. Politikai kritériumok: a demokrácia, a jogállami - ság, az emberi jogok tiszteletben tartása, valamint a kisebbségek tiszteletben tartása és védelme.
2. Gazdasági kritériumok: működő piacgazdaság és képesség arra, hogy az EU-ban működő piaci erőkkel és a versennyel megbirkózzon.
3. A tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és monetáris unió célkitűzé - seinek vállalására való képesség.
4. Az európai joganyag egészének átültetése a nemzeti jogba, és annak hatékony alkalmazása a megfelelő közigazgatási és igazságügyi szervezeteken keresztül.
Ami ezen ominózus év után történt, na, az a nemsemmi.
Végre az országok, akik/amelyek elgondolkodtak a csatlakozáson, bevágták a fenti négy pontot és nekiláttak a munkának. Ezek a kiszocializálódott keleti blokkisták (lengyelek, szlovákok, magyarok), meg a jugó-béklyókat lerúgott szlovén szomik a mediterrán lemaradottakkal (máltai szeretetlovagok meg a skizofrén ciprusiak akik vagy görökök, vagy törökök) meg a könnyen összekeverhető lettekel, litvánokkal meg az észtekkel úgy nekirohantak az Európai Tuttijónak, hogy a Jóisten se tudott nekik nemet mondani, nemhogy a Strassbourg és Brüsszel között feleslegesen ingázó Euro-atyák. Ezek a nemzet-könyvek be lettek vételezve mindahányan az eurotörténeti könyvtárba, még ha, maradva a hasonlatnál, olyan rövid is némelyikük, mint egy sms.
Persze a szerelem, mint oly sokszor itt sem kétoldalú. Az EU-s tagállamoknak kellett a 100 milliós piac, ahova végre vámmentesen mehet be a Danone joghurt 59 forintért, szétverve a szocialista világ utáni még megmaradt gyárakat vállalkozásokat, viszont jóval előbb ideérve, mielőtt kialakulhatott volna egy kis-és középvállalkozói réteg. De nyugi, csak semmi pánik, kapjuk a fejlesztési pénzeket, ami ugyan alamizsna, de pláne a 2004-2010 után városi térburkolatokról visszaverődő hő elvakítja a kétkedőket, mindenki boldog.
Nyugat újra üveggyöngyökkel cserélte el a véráztatta földet, mint tette azt anno „Kelet-Indiában”.
Aztán jött a hab a tortán: felvették a románokat és a bolgárokat 2007-ben úgy, hogy a teljes csatlakozási folyamatot végig sem csináltatták velük. Félkészen lettek betöltve az EU-s parízerbe.
A viszonylag mély válság ellenére az Európai Unió nem változtatott a „nyitott kapuk” politikáján: hivatalosan továbbra is nyitva áll bármelyik európai állam előtt, amely demokrácia és piacgazdaság, illetve képes a tagsággal járó jogok gyakorlására és a kötelezettségek teljesítésére. A bővítési folyamat tehát nem állt le. Nem kétséges, hogy nagyjából 2010-ig az unió vitathatatlan sikertörténetnek számított, és az EU-hoz való csatlakozás a kelet-európai országok mindegyikének – vagyis mindazoknak, akik addig még nem váltak taggá – vágyva vágyott célja volt.
Az unió sikeresen hozta létre az egységes piacot és a közös pénzt, illetve terjesztette ki hatáskörét a gazdasági és szociális területek mellett a kül- és biztonságpolitikára is, bár ez utóbbi területen a hiányosságok egyértelműen érzékelhetővé váltak a 21. század első évtizedében.
Emellett minden egyes bővítési hullám garantálta a kulturális és nyelvi sokszínűséget, és az EU azzal sem volt vádolható, hogy a kisebb vagy kicsi államokat hátrányosan kezelte volna. A kérdés azonban továbbra is az, hogy vajon a 2004-es – majd 2007-ben még kiegészített – „big bang” bővítés nem volt-e túlságosan is nagy falat. Annak ellenére, hogy hivatalosan a bővítést továbbra is támogatják, a bővítés folytatásával kapcsolatos politikai akarat meggyengült.
Forrás:
ec.europa.eu
Megosztás
