„Mocsárvár királya: Egy napon ez mind a tiéd lesz!
Herbert királyfi: A függöny?
Mocsárvár királya: Nem a függöny, hülye kölyök! Hanem az, amit itt látsz! A hegyek, a völgyek, és mindaz, ami a képhez tartozik egykor a királyságod lesz.
Herbert királyfi: De anyám!
Mocsárvár királya: Apád. Apád vagyok.
Herbert királyfi: De apám, értsd meg, ez nekem nem kell!
Mocsárvár királya: Nézd, Alice...
Herbert királyfi: Herbert.”
(Monty Python: Gyalog galopp)
Und so weiter.
A szöveg pusztán illusztráció, jelezvén: ilyen, vagy ehhez hasonló dialógusok uralhatják ma a brüsszeli narratívát. (Odaképzelve azt a vokabuláris nívót, amit például Szanyi Tibor ereszthet néha a büfépultnak támasztottan…)
Nem a Mocsárvár, hanem az Európai Unió csókkirálya, Jean-Claude Juncker a legszemléletesebb példa arra, hogy mi – nagyon is közönséges, isiászban alig szenvedő európai honpolgárok – miért is tántorodtunk el a Brüsszelben megálmodott Nagy Közös Ház gondolatától.
A kicsit többet gondolkodóknak kezd elegük lenni.
Az ötlettelenségből, a beragadt reflexekből, a klisék közé illesztett politikailag korrekt közbeszédből, a mindenkori egyenlőséget hazudozó, valójában a kirekesztést eredményező viselkedésből, Brüsszel hullamerevségéből, hipokrita vezetőiből, a francia Macron hágai biciklizős színjátékából, a sok-sok koreografált „spontánságból”, és úgy általában mindenből, ami az uborka előírt görbületétől a takony részegen imbolygó EP-elnökig a mai Uniót képviseli.
Kis képzavarral – Juncker roggyant cikkcakkozásának egyenes következménye volt a Brexit. És nagyon úgy fest, ha folytatódik a már szokott vircsaft Brüsszelben, a britek után mások is a lelécelés mellett döntenek. Nem tréfa, dagad a hír, mennyi helyen, milyen – egyre izmosodó – politikai erők, és kik pedzegetik immáron a kiválást, mint lehetséges alternatívát, s ennek eklatáns igazolása minden bizonnyal a jövő évi EP választásokon tényként fog rögzülni azok agyában is, akik nem keveset tettek érte, hogy mindez bekövetkezzék.
Öröm az ürömben, hogy még mindig akadnak jelöltek, akik a süllyedő hajóra szeretnének fölkéredzkedni.
A közelmúltban kapta szárnyra a média, hogy a megkérdezett szerb állampolgárok több mint fele tovább hisz az Unió jövőjében, a belépésben. Egészen pontosan 55 százalék tartaná kívánatosnak.
Mivel nem vagyok felhatalmazva a véleménykalap másik fertályában lévők nevében szólni, csak a saját megérzéseimre hagyatkozom. De azt mondhatom.
Unom az európai elitet.
Nem csak hogy unom, hanem egyenesen bosszant még rájuk gondolnom is.
Dühítő, hogy az EU-s nyugati országok vezetői a partneri viszonyt, a jó párkapcsolatot – jópár kapcsolatként fogják fel. Természetesen üzleti értelemben. Mert nekik négyévente külön konvertibilis zsebességváltó jár.
Európa vagy megújul szellemiekben és erkölcsi értelemben, vagy elvész. A jelenlegi formáját, a liberális zsákutcában lévőt már nem veszi be a gyomrunk. Ezt a mostanit, így, szőröstül-bőröstül csak azok simogatnák tovább, akiknek a szivárványos szemüveg mögül nem látható, hogy e lezüllesztett kontinensen bizonyos országokban a foghúzásért még mindig kell fizetni, de a nemváltó műtéteket már javában támogatják az arra felkent kormányok. Pedig egy záp fog biztos jobban tud sajogni attól, mint mikor valaki egy ingyenes műfütykösre vágyik.
Itt tartunk a szabadságjogokkal, és a nihilbe lavírozó kompánia megmondóival. Ők a három majomból eredendő félreértelmezett esszenciák. Nem látnak, nem hallanak, de beszélnek!
Vitázni nem éri meg velük. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a párbeszédhez számos előfeltétel hozzátartozik. Mindez napjaink szabadelvű normatívája mellett a szabadelvű szokástárból is hiányzik.
Az ő liberális világképükbe ab ovo nem fér bele az, hogy most éppen nem az övék a hatalom, és hogy másnak is lehet véleménye. Ezért pusztán az a gesztus, hogy hajlandó lennék elmebetegekkel és/vagy gazemberekkel az ő idiotizmusukról és/vagy összehazudozott tévképzeteikről vitatkozni – már rögvest nekik volna előny.
Nincsen sokféle igazság. Az csak az ő fejükben létező formula.
Csak egyféle igazság van, és azt ténynek hívják mifelénk. Ha eddig nem jöttek rá, majd rájönnek, amikor a valósággal szembesülnek.
Mert szerintük nincsen migrációs válság, holott már a saját politikusaik is megfújták a vésztrombitát. Fanyar pofával ugyan, de megfújták.
Szerintük nincsenek kóbor tömegek se itt, se ott. A hetyke megállapítással, csak az a baj, hogy, az élet minderre már Horgosnál és Királyhalmánál rácáfol. És akkor még szét sem néztünk Bihaćon, vagy a tévéhíradó képsorain ámuldozva az olasz meg a spanyol partszakaszon.
Szerintük a demokratikus többségi akarat attól a pillanattól kezdve diktatúrává silányul, mihelyt kihullik a kanaluk a mézes bödönből.
Szerintük ma mindenhol – de különösen Magyarországon – tombol a szélsőjobb, terjed a rasszizmus és visszatért a rosszemlékű antiszemitizmus.
Szerintük pimasz kizárólagosság, ha valaki néha szólni merészel nekik, hogy most kicsit méltóztassanak arrébb okádni attól az asztaltól, amiről momentán is enni kapnak. (Hiába. Semelyik házban nem tűrik a szereptévesztésből hadonászó vendéget. Náci fasizmus ide, náci fasizmus oda.)
Szerintük a magyar hatóságok migránsokat éheztetnek a tranzitzónában.
Szerintem meg érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy elhajigált dokumentumokkal, kvázi éhhalál elől menekülvén, hét-tíz biztonságos országon illegálisan átnyomulva, milyen jogon támaszt igényt arra valaki, hogy a kóser ételek elmaradása miatt handabandázzék?
A kérdésemmel nem vagyok egyedül. Olaszok, spanyolok, a balkáni országok és Európa milliónyi állampolgára hasonlókat kérdez, egyre hangosabban. Hogy lehet a törvénytelenséget nemhogy megtorolatlanul hagyni, hanem még jutalmazni is?
Természetesen szívesen várok javaslatot, miként kéne humánusan tutujgatni több tíz- majd százmilliónyi ingyenélőt, miként kéne Budapesten fölszámolni az összes antidemokratikus lépést, hogyan is kéne Orbánt és kormányát demokratikusan lecserélni, parancsoljon az összes széplélek, önöké a szó.
Előtte viszont nem árt elolvasni az USA budapesti nagykövetének legfrissebb, a nyilvánossághoz intézett szavait.
David B. Cornstein a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóiratnak adott interjújában elmondta: a demokrácia elkötelezett híve, fontosnak tarja a joguralmat és a szabadságjogokat, a vallás-, a szólás-, és a sajtószabadságot.
Kijelentette, ha azt látná, hogy Magyarországon bármely személy vagy intézmény szabadságát veszélyeztetik, azonnal felszólalna az ügyében. A nagykövet hangsúlyozta, az elmúlt két hónapban rendkívül kedvező tapasztalatai voltak. Találkozott vallási és világi vezetőkkel, valamint NGO-k vezetőivel, de senki nem mondta, hogy „ez vagy az rossz, szörnyű, kérem, lépjen közbe, segítsen”. Közölte: elégedett emberekkel találkozott, nem látta, hogy a szabadságjogokat csorbítanák. Sok rabbival is találkozott, és egy sem mondta, hogy „itt rémes dolgok vannak, itt olyan antiszemitizmus van, hogy szörnyű”.
Tessék hölgyek, urak az amerikai nagykövettel vitába szállni. Itt a postacím:
Amerikai Egyesült Államok Nagykövetsége
1054 Budapest
Szabadság tér 12.
Megosztás
