Világot megrázó robbanás

Egy új korszak születése

75 évvel ezelőtt, 1945 augusztus 6-án reggel három amerikai repülőgép tűnt fel a felkelő nap országának égboltján, közülük az „Enola Gay” nevet viselő nehéz bombázó. 8 óra 15 perckor, egy Paul W. Tibbets nevű ezredes utasítást adott a B-29 es bombázó pilótáinak az alacsonyabb magasságon való repülésre, a kioldó tisztjének pedig, hogy a Dél-Japánban fekvő Hirosima város felett oldja ki a gép „rakományát”. A település felett vakító kékesfehér színű fény lobbant, majd mennydörgéshez hasonlító robaj következett, és - az azóta elhíresült - gombafelhő szökött az ég felé. Közel 600 méter magasságban robbant fel a „Little Boy”-nak elnevezett, 17 ezer tonna TNT-vel egyenlő hatással bíró - az emberiség első - atombombája.

A Japán Rádió és Televízió Vállalat tokiói irányító operátora észrevette, hogy a hirosimai állomás felrobbant a levegőben. Próbálta újra létrehozni a kapcsolatot azzal, hogy egy másik telefonvonalat használt, de ezzel is megbukott. Körülbelül 20 perccel később a tokiói vasúti távíróközpont is észlelte, hogy a távíró fővonala – amely Észak-Hirosimában van – működése leállt. Néhány a város 16 kilométeres körzetében lévő vasúti megállóból, nem hivatalos, zavaros jelentések érkeztek egy borzalmas robbanásról Hirosimában. Ezeket a jelentéseket továbbküldték a Japán Katonai Nagyvezérkar főhadiszállására. A katonai bázisok ismételten hívni próbálták a Katonai Irányító Állomást Hirosimában. A városból érkező teljes csend nyugtalanította a központban lévő embereket. Tudták, hogy nem jött nagyszámú ellenség, és robbanóanyagok tárolására sem volt megfelelő méretű tároló Hirosimában.

Egy fiatal tiszt a Japán Vezérkarból utasítást adott arra, hogy repüljenek azonnal Hirosimába, szálljanak le, mérjék fel a károkat, és a vezérkar számára megbízható információval térjenek vissza. A legtöbben úgy vélték a központban, hogy semmi komoly nem történt, és a robbanás csak rémhír. A törzstiszt elment a reptérre, felszállt, és délnyugat felé indult. Miután már vagy három órája repültek, és még körülbelül 100 mérföldre (160 km) voltak Hirosimától, a pilóta egy hatalmas füstfelhőt látott. Fényes nappal Hirosima maradványai égtek. A repülő hamarosan elérte a várost, ahol hitetlenkedve köröztek. Egy hatalmas forradás az égő földön és egy óriási szürke felhő maradt. A várostól délre szálltak földre, és a törzstiszt, miután jelentett Tokiónak, azonnal elkezdte megszervezni a segélyezési intézkedéseket. 1945. augusztus 8-án az Amerikai Egyesült Államokban az újságok arról számoltak be, hogy a tokiói rádió teljes megsemmisítést vélt felfedezni Hirosimában. „– Gyakorlatilag az összes élő dolog, emberek és állatok szó szerint halálra égtek.”

A megdöbbentő és az eddigiektől eltérő harcászati akcióra – melyet három nappal később egy Nagaszakira ledobott atombomba is súlyosbított – a második világháború végén került sor.

1945 nyarán Európában már elhallgattak a fegyverek, Hitler halott volt és Németország a legyőzöttek sorsával szembesülve várta egy új korszak kezdetét. Eközben Ázsiában még javában dúlt a háború. 1945 márciusában a Japántól délre fekvő Iwo Dzsima szigetén, majd április és június között Okinawán folytak a harcok. A japánok elszántan védekeztek és az amerikai hadsereg csak hatalmas véráldozatok áron tudta elfoglalni a fontos szigetcsoportokat. Azonban 1945 nyarán már az is jól látszódott, hogy a háborúból már nincs sok hátra, és az USA győztesként fogja befejezni a történelem addigi legnagyobb összecsapását. Az amerikai politikusok jól tudták, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan az USA is szuperhatalommá lépett elő az 1945 utáni új világrendben. Az Egyesült Államok vezetése Truman elnökkel az élén, tehát már az új korszakra készült. Elhatározták, hogy a háború alatt kifejlesztett új szuperfegyver, az atombomba révén, igyekeztek a szovjetek fölé kerekedni, ugyanis a háború vége előtt már érezhető volt a feszültség és a kialakuló hidegháborús helyzet, amit George Orwell is megfogalmazott a londoni „Tribune” hetilapban 1945-ben.

Az atombomba ledobásának előzményeként az 1942 –ben megkezdett Manhattan-terv szolgált, mely egy működőképes atombomba előállítását célozta (nem mellesleg Hitler hasonló irányú kísérleteinek megelőzését is tervbe véve). Robert Oppenheimer fizikus vezetésével 1945-re a kutatások a végső fázisba léptek a Los Alamosi kutató ás kísérleti központban. Közben a németek ugyan elvesztették a háborút, de az USA a háború utáni időszakra készülve, a fentebb említett okokból folytatta a programot. 1945. július 16 -án Alamogordo mellet megtörtént az első kísérleti atombomba robbantás, melyet a szakértők sikeresnek nyilvánítottak. A Trinity-teszt során egyébként egy 20 kilotonnás plutónium bombát robbantottak fel a sivatagban, ahol a gombafelhő a szemtanúk szerint 12 kilométeres magasságot ért el.

 Truman és az USA katonai vezetése, válaszút elé érkeztek, hogy bevessék-e ezt az új, hatalmas fegyvert a japánok ellen – kihasználva a talán soha vissza nem térő alkalmat arra, hogy egy háború során „élesben” próbálják ki a fegyvert – vagy elfogadva, hogy a háborút az atombomba nélkül is megnyerik, felesleges áldozatok nélkül a kísérleti (föld és víz alatti) robbantásokra szorítkozzanak? Sajnos a vezetők az előbbi lehetőség mellett döntöttek. Úgy vélték, hogy a bombát feltétlenül ki kell próbálni, mert ez elengedhetetlen az új, atomkorszak további haditechnikai fejlesztéseihez, és a világ számára megmagyarázható lépés lesz. Csakhogy a támadásban – melynek helyszínét egyébként a domborzati viszonyok alapján választották ki – legalább 200 ezren haltak meg értelmetlenül. Az iszonyatos pusztítás két japán várost törölt el a Föld felszínéről úgy, hogy a hadi események egyáltalán nem indokolták a mészárlást.

Utólagos kutatások során került felszínre, hogy az akkori helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszott azonban alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, (Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója) sokakhoz hasonlóan úgy vélekedett, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, hiszen Truman is úgy vélte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket az előretörésben és megőrizhető a fennálló status quo. Ez az elmélet szolgált alapul ugyanis a Truman-doktrínának. Harry S. Truman azonban tévedett. A KGB („Komityet Goszudarsztvennoj Bezapasznosztyi” a Szovjetunió állambiztonsági szerve) kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan-terv részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki.

A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak, s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik.

A Hirosimát és Nagaszakit ért támadás után a sugárfertőzés okozta károsodások miatt addig ismeretlen betegségek tűntek fel, a mai napig szedi áldozatait a leukémia, a "hirosimai rák", és még ma is gyakran születnek gyermekek genetikai torzulásokkal. A túlélőknek Japánban külön nevük van, ők a hibakusák. Paradox módon azonban a hirosimai ipari létesítmények szinte érintetlenek maradtak, a hadiüzemek dolgozóinak zöme is túlélte a robbanást.
Így aztán a két város borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Külön fejezet jelent az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok közreműködése nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósok, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az atombomba civilek elleni bevetésével szemben, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt űzni az USA-ból.

Napjainkban, 75 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés, hogy vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát?!

Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok.

Augusztus 6-át a Béke Világtanács elnöksége 1978-ban a nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapjává nyilvánította. Az ENSZ Közgyűlése 1996 szeptember 10-én fogadta el az atomfegyver-kísérletek teljes tilalmáról rendelkező, átfogó atomcsend szerződést, amelyet Magyarország az elsők között írt alá.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek