Higgadtan selejtezni a maszlagot: a mostani idők legnagyobb kihívása.
Úrrá lenni a káosz fölött – lehetetlennek tűnő föladat.
Nem elfogadni mindent, nem megbékélni a kibírhatatlannal, nem beállni a sorba, ellentmondani az elvitathatatlanul káros jelenségek mechanizmusainak, leírni az eltagadott evidenciákat, világosan láttatni a tegnapot, a mát, a holnapot, okosan érvelni a köztudott visszásságokkal szemben – immáron a sliccét a szél ellenében kigomboló bátorságával nem csak hasonlatos, hanem ugyanakkora virtus. Majdnem önföláldozás. Pont emiatt hovatovább becsületbeli ügy.
Nem szeretnék monomániásnak tűnni, de muszáj sokadszor lebetűznöm: nem hiszek Európának.
Elég régóta kiábrándultam belőle.
Amikor Európát emlegetem, szidom és kárhoztatom, nem a nagybetűs Európára gondolok. Hanem a kisbetűsre.
A lefokozottra, a megszégyenítettre, a közlegénnyé degradáltra, a csöppnyi, erkölcsi hős nemecseki „európa” helyett inkább a nemtelen gerébi „európára”. Arra, amelyik elárulta a grundot, az édes hazát, az egész földrészt, arra, ami félmilliárd Pál utcai fiú álmát tette, teszi tönkre. Az az „európa” van a bögyömben, aminek kettős látásmódjától, kettős beszédétől, elsődleges és másodlagos kommunikációjától csak a kétszínűsége a nyilvánvalóbb.
Nyálas, gerinctelen, önmagával vérfertőző, divatból nemváltó, aberrált ez a kis kezdőbetűs „európa”. Olyan, mint egy gusztustalan trutymóban vonagló gyűrűsféreg. Nincs eleje, nincs hátulja. (Nincsenek határai.) Nincs szíve: akár a csúszómászóknak, egy csatornán keresztül áramlik valami testfolyadék a fejébe. (Se véna, se hajszálerek, csak a genny tolul Brüsszel elülsőnek hitt nyúlványába.) Vak és süket. Agya sincs, csak egy korcsosult fejlebeny, ahol receptorok révén értesül a külvilágról. (Ezek amolyan légből kapott bizottságok. Kezdetleges csápok. Egy Sargentini, egy Tavares, egy Cseh Katka, egy Gyurcsányné. Reménytelen számonkérni rajtuk a nemzeti önbecsülés minimumát. Sem ők, sem az elvbarátaik, a zöld és vörös, meg lila gazemberek mindezt nem értik. Mintha egy marék földigilisztának kellene fölfognia a Fibonacci-számok rendszerét. A kompetenciájuk pedig kimerül abban, hogy máig nem tudják eldönteni, ivaros, vagy ivartalan szaporodással éljenek.) Csúsznak, haladnak araszolva, vakon, hülyén, az őrület posványában. Bugyborékoló hangon életellenes szólamokat hallatnak, és utánuk a takonnyá maszatolt emberi értékek undorító csíkját húzzák. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó fogalmakat párosítanak össze. Hol a közösség érdekeire hivatkozva csorbítják az egyén érdekeit, hol pedig fordítva. A lényeg, hogy ahol lehet negligálják, fölszámolják a rendet, és elvonatkoztassanak a realitásoktól.
Beszennyezték az Istent, a hazát, a nemzetet, a családot, a férfi és nő viszonyát, az összes olyan fogalmat, ami miatt még érdemes lenne áldozatot hozni. Így ürítették ki azt, ami nemes. Alig van már foltokban itt-ott olyan hely, alig akadni olyanokra, ahol/akiknek a felhígított tartalmak helyett még számítanak a valós értékek.
Az én szememben a brüsszeli „európa” már alig képvisel valamit, legkevésbé azt, amit fontosnak tartok.
Hogyan lehetne megint hitelük? Alighanem újra kéne kezdeniük. Sóval behinteni az égszínkék kárpitozású tanácskozási termet. Verje csak föl a gaz, egygenerációnyi időn át legeljenek kecskék a mikrofonállványok között, terelgesse őket Greta Thunberg. Emberséges részvét, siránkozás, nyunnyogó pátosz helyett rendezzenek ökölpárbajokat kongresszusi terem romjain.
Hunyja le a klasszikus Európa a szemét, és a giccses, körkörös, húgysárga csillagok helyett végre hadd ragyogjanak a valódi kék égbolt, valódi éjjeli csillagjai. Európa, a mi Európánk ugyanis már jó ideje tetszhalott létben nyugszik. Tragikus vég. Egy különös, XX. században terjedő kór – a zöld kommunizmus – lett a veszte. Ez a betegség ugyanolyan klinikai tüneteket produkál, mint elődjei a XX. századi diktatúrák. A bolsevizmushoz és a náci ideológiához hasonlóan kizárólagosnak, kirekesztőnek, megbélyegzőnek és mérhetetlenül embertelennek mutatkoztak, amitől csak az élhetetlen mivoltuk volt szörnyűségesebb, meg az akarat, ami életben tartotta, terjesztette, erőltette őket. A kiagyalói rákényszerítették az Ókontinens lakosságára az önfeladást. Nincs ma költő, aki ezt a szégyenteljes tettet hűen meg tudná énekelni. „A vén Európát, a büszke nőt, a vén Európát, a gyönyörű nőt” transzgender szajhává züllesztették. Védekezésképtelenül, kábán tűri idegen népségtől a tömeges erőszakot, s amikor időnkét bódult állapotából egy-egy történelmi pillanatra fölneszelne, zavaros motyogástól többre nem futja neki. Már arra is képtelen, hogy ellássa magát: nem vásárol, boltba lemenni rest, egy vakcinabeszerzést sem tud rendesen teljesíteni. Már nincs köze a valósághoz, nem érdeklik a tények. A lába közének állapotán kívül más nem izgatja. Arra sem reagál, közönyösen tűri, amikor amputálják végtagjait, pedig már látszik, hogy Nagy-Britannia után máshol is veszejteni fogja részeit. „Nyílt társadalom” – nyögi bele a XXI. századba a prostituált, alélt Ókontinens, s a nyugati felét meg-megriszálja. Erkölcsi visszakapaszkodásról, újrázásról – ebben az állapotban – szó sem lehet.
Csődtömeg a kisbetűs „európa”, egy pusztuló világ eszménykép nélküli, pőre kísérlete immáron. Forma, tervek és ideák helyett hagymázas tévképzetekkel kitömött lufi lett belőle.
Mégis, mi lenne akkor a megoldás?
Első lépésként le kell kapcsolnunk a facebookot, a twittert, meg az instagramot. Odébb kéne lépnünk mindenfajta agymosó jelenségtől. Vissza kéne állítani a szavak becsületét, azaz a fogalmakat tisztán kéne használnunk, újból megtanulva a becsületkódexet. Nem ördöngösség: az emberi morál zsinórmércéje tíz tőmondatból áll mindössze, és hajdan egy kőtáblán is elfért. A magától értetődő dolgokat nem visszájukra fordítottan, hanem helyesen kéne alkalmazni, használni.
Csak egy példa: szakítani muszáj azzal a gyakorlattal, hogy a bűnös, az elkövető gazember arcát a képeken kitakarják, az áldozatét viszont nem. Pont fordítva diktálná az emberi igazságérzet. De, mint annyi minden mást, a megkergült világ szabad fölfogású bajnokai rajta vannak, hogy a hitványságot szolgálóknak jogokat adjanak, és a normalitás pártján állókat folyton büntethessék. Ezért van az, hogy mint már írtam: a XXI. századra visszaszüremlik a közéletünkbe a középkor összes mizériája.
Figyeljük meg: a fősodor megmondói ugyanazon hangsúllyal bírálnak és ítélnek el minden rendpárti embert, mint tették azt a XIV. század inkvizítorai. Aki nem hajlandó örülni annak, hogy mára négernek lenni erény, homoszexuálisnak meg egyenesen előny, hogy a tojásban a hetis csirkeembriót már tiltják elpusztítani, miközben ugyanők az abortálható emberi magzatokat akár hat-hét hónapos korukban is zokszó nélkül meggyilkolják, az rögtön feketelistára kerül. (Már ha a feketelista elnevezés még él egyáltalán, és nem jelentette föl egy hisztérikus jogvédő, mint a rasszizmus verbális megnyilvánulását.)
Nem lehet egy rövid publicisztikában még zanzásítva sem fölsorolni, mennyiféle káros jelenség, hányféle kártékony eszme, miféle önpusztító folyamatok uralták el a nagyvilágot. Harcában hamar egyedül marad, aki vissza mer pöntyögni. Ám szólni akkor is muszáj, kötelesség. Nem magunk miatt. Azok miatt, akik most még mögöttünk jönnek.
Megosztás
