Mécsvilág fényénél

Őszi est, Zenta, Tisza-part, egy gyászos emlékezetű hely. Kopjafa, hol mécsesek pislákoló fényében elrévedő tekinteteken keresztül pillanthatunk vissza a múltba, közösségünk történelmének egyik legkegyetlenebb pillanatába.

Újból felidézhetjük mindazt, amit felejtenünk már soha sem (lenne) szabad, immáron 76 éve távlatából, a véres őszi éjszakát, és azoknak az ártatlan áldozatoknak az emlékét, kiknek egyetlen vétkük a nemzeti hovatartozásuk volt, vagy az, hogy azt nyíltan megvallották. 

1944. november 9-én éjjelén 65 embert (köztük két németet és egy oroszt) kettesével összedrótozva a Tisza-partra hurcoltak, ahol az árvízvédelmi árok szélére fektették és végül tarkólövéssel mindannyiukat kivégezték. A holttesteket hevenyészve elföldelték. Közülük néhányat a következő napokban a hozzátartozók a temetőben jeltelen sírokban temették el. Ezen a szervezett, egyetlen éjszaka alatt lejátszódó tömegmészárláson kívül, más atrocitások is érték az új hatalommal szemben semmiféle ellenállást sem tanúsító polgári lakosságot. A városon kívül, a környező tanyavilágban élő békés és szorgalmas gazdák közül is sokan áldozatul estek, akiknek egyetlen vétkük a magyarságuk volt. Mert ez a bosszú, ez a megtorlás nem a korábbi gyilkosokat, hanem ártatlanokat, azon túl pedig a magyar népet sújtotta.Visszaemlékezések szerint egy szakasz magyar honvédet is kivégeztek itt a partizánok. A tizenharmadik vajdasági brigád első zászlóaljának emberei elrejtett fegyverek után kutatva,számos lakást feldúltak és kifosztottak. 

A kegyetlen és véres őszi cselekményeket - tabu témává alakítva - évtizedekig említeni sem szabadott, megtagadva a kegyeletadás minden formáját és lehetőségét.

Manapság olyan időket élünk, amikor már szabadabban beszélhetünk és emlékezhetünk arra a bizonyos novemberi éjszakára, haladva a teljes igazság és a megbékélés rögös útján. A Tisza-parti kivégzések helyszínére, a Recskó Béla által készített kopjafa kompozíciót, amelyet minden évben november 9-én megkoszorúzunk, a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére - Szepesi Károly munkája által - emeltettea zentai önkormányzat. Mindaddig a folyópartra raktuk a mécseseinket és a folyóba engedtük a virágainkat. 

Utódokként kiemelten kell, hogy gondoljunk elődeinkre, mert nélkülük nem lehetnénk itt és azok, akik vagyunk. Ember voltunkat és magyarságunkat is nekik köszönhetjük, s eme örökséget csak a múlt ismerete és tisztelete árán tarthatjuk meg és adhatjuk tovább, legfőképp úgy, hogy emlékezünk.

„Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.”
(Sütő András)

Források:

Szloboda János: Zentán történt '44-ben. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005. 364p.